A banda új, Blue and Lonesome címre hallgató albuma évtizedek óta az első őszinte Rolling Stones lemez.

Mert hogyan is indult a banda? Blues feldolgozásokkal. Innen léptek tovább saját dalok felé. Ezekben az időkben a Stones még nem csak játszotta a zenét, hanem hozzá is adott. Majd valamikor a hetvenes évek vége felé ellaposodott a dolog, és a Stones egy emberöltőt leélt egy elég arcpirító üzemmódban. Pár évente világkörüli turnéra indultak. Hogy legyen apropó, kiadtak start előtt egy közepes, sebtében összedobott lemezt, 2-3 hallgatható kvázislágerrel, és egy rakás szeméttel. Körbeutazták a világot, eljátszották a régi dalaikat, majd visszaültek a pálmafák alá.

Ezt a kb. 30 éves spirált törte most meg a Stones. És mit gyártottak? Blues feldolgozásokat. Szóval sikerült visszatérni a gyökerekhez, és egyfajta keretbe foglalni a pályájukat. A visszakanyarodás pedig úgy néz ki, jót tett Jaggeréknek. A Blue and Lonesome olyan, mint egy hatalmas jóleső sóhaj, mintha a pénzgyártó vállalkozásba visszatért volna az élet. A nagy öregek megropogtatták a tagjaikat, és játszani kezdtek. Üzleti megfontolások nélkül. Lélekből. Legalábbis én így gondolom, mert aki ma kaszálni akar, az nem blues lemezt ad ki.

"

Blues is easy to play, but hard to feel

"

– mondta Jimi Hendrix, és talán fogalma sem volt róla, de elég nagy talányt fejtett meg ezzel. Mert rengetegen játszanak ma is bluest, és vannak közöttük egész ügyesek, de igazán jó, az kevés. És aki igazán jó, az tényleg megfejthetetlen formában az. Nem lehet zenei nyelven, a zene szabályszerűségei és tudománya szerint megmagyarázni, hogy miért jobb a Blue and Loneseome, mint pölö az összes Joe Bonamassa-lemez, de ha nekiülünk meghallgatni, igenis érezzük a szintkülönbséget (pedig Bonamassa technikásabb zenész, mint bármelyik Kő).

A Stones tehát ezt az érzést kapta, el. Mindenki elemében van, az egész cucc frissen szól. Ezt egyébként fura leírni, mert a lemez meg sem próbál korszerű lenni. Totálisan visszatértek a Chicago Blues hangzáshoz, a harmonika úgy szól, mint Howlin Wolfé (persze azért Jagger nem egy Wolf, de azért kitesz magáért a herflin), a gitár pedig, mint a régi Buddy Guy felvételeken.

Egyszerűen pazar az egész.

Legjobb számok:

 

 

A szerzőről

Kétgyerekes családapa vagyok. Sok minden érdekel. Írtam már kultúráról (ANTROPOS.HU, kikötő online), fociról (FourFourTwo.hu), rockzenéről (ROCK INFORM), a reklámszakmáról (marketinginfo), gazdaságról (ORIGO), belpolitikáról (ORIGO) és általánosságban zenéről (ORIGO). Az újságírás előtt-mellett-közben voltam marketing asszisztens, parkettakereskedő, média-tanácsadó és képregénybolt-vezető is. Régebben zenéltem is, én voltam a dobosa a Wertigo, a Tub Snipes, a Grindhouse és a Dark Dudes Rising zenekaroknak. Kedvenc hobbim, hogy a lányaimmal kavicsokat dobálunk a pocsolyákba.

Szólj hozzá!