Amikor tini voltam és kicsiny falumban bezárt a kocsma, akkor egyetlenegy hely volt még nyitva, ahol sört lehetett kapni. A diszkó! Igen, van az a helyzet, amikor el kell dobni minden elvedet, és az otthon melege helyett elmész egy ritmikus táncos rituáléba. Ilyenkor egyenesen fület behúzva haladtam a pult felé, hosszú hajam alól éppen csak felnéztem, és marha keményen rendeltem egy sört. Szóltak a turbó techno zenék, én meg ülve demonstráltam, hogy nem vagyok ide való. Hajnal 1-től viszont volt egy alternatív félóra, amikor a lemezlovas berakott nekem is tetsző dalokat.

Itt olykor bizony felcsendültek azért értékek, mint Doors vagy Depeche Mode vagy éppen Cure. Micsoda csavar, hogy diszkóban hallottam először a Cure-tól a Killing an Arab című dalt, és a gitárszólónál úgy vetettem be magam a tánctérre, mintha maga Kurt Cobain jelent volna meg nekem. Ilyenkor engedték a keményebb mozgást, nem éppen ritmusra és nem éppen a mindenki szeret mindenkit jeligére. Persze azóta rájöttem, hogy azért szólt ez a dal, mert ez a legrövidebb és fél órába igyekezett belesűríteni mindent a dj. Amúgy enyhe Kispál érződik belőle (vagy inkább fordítva) a Nulla óra kettő perc köszön vissza nekem.

 

 

Azóta volt szerencsém kettő Cure koncerten is ugrálni és ha nem is a gigantikus látványról szóltak a koncertek, mindenképp zenei élményt jelentettek. 1976-ban alakult a csapat Easy Cure néven, majd kivált a gitáros, és egyszerűen The Cure lett belőle. Az első kislemezük pont a Killing an Arab volt, ami nem kis botrányt váltott ki, mert rasszistának gondolták, holott a francia egzisztencialista író, Albert Camus regénye, a Közöny a dal ihletforrása. A zenekar frontembere, Robert Smith a nyolcvanas években stílusával szubkultúrát alakított ki, hatása megkerülhetetlen volt a fiatal lázadó nemzedék részére. A Depeche Mode irányzattal kéz a kézben járt a Cure szeretete is.

Október 27-én tehát van egy alternatív könnyű gyógymód a csend legyőzésére a Papp László arénában a The Cure jóvoltából. Egy generáció és egy nemzedék lázadó előadója fogja megremegtetni a falakat és nem pusztán alternatív félórában, hanem remélhetőleg 90 percben. Felcsendülnek a régi nagy slágerek, mint a Boys dont cry, Lovecats, Lullaby, Friday I’am in love vagy a Close to me.

Feltételezem a Killing an Arab dalt nem merik eljátszani….

A szerzőről

Fesztiválzabáló és léggitár gyilkos vagyok. A rockzene nekem az, ami a régészeknek Attila sírja. Keresem és kutatom. Az más kérdés, hogy én tudom, hol temették el Attilát, de eddig senki nem kérdezett meg róla. Ahogy én sem kérdeztem meg egy régészt sem, hogy miért kell elbutulnia a mainstream zenének. Előszeretettel ragadnak el az érzelmek, és olykor utolér a nosztalgia, amikor még nem vettünk fel telefonnal koncertet, hanem helyette idegenekkel pogóztunk. Ahogy még most is, mert régi vágású gyerek vagyok. Sör és Rock and Roll!

Szólj hozzá!