Vannak napok, amikor a morbid kíváncsiságom miatt vezetés közben szörfözök a rádióadók között. Hát, hogy is fogalmazzak. Talán tátott szájjal rohanok a faszerdőben ilyenkor.

Azon tűnődöm, hogy a magát Rock Rádiónak nevező adó, miért nem csak rockzenét játszik, valamint a kereskedelmi adók munkatársai hogyan tudják egész nap azt a sok szemetet hallgatni és hallgattatni a néppel. Amikor felnőtt, értelmes műsorvezetők úgy tudnak beharangozni egy zenei kultúrát nélkülöző dalt, mintha az maga lenne Mozart 5. szimfóniája, akkor legszívesebben félreállnék a kocsival és savat hánynék. A zenei nevelés olyan vesszőparipám, hogy anyám szerint ez fog a sírba vinni. Egy borús napon majd nem fogom tudni a rádiót továbbtekerni, és elvisz a szívroham.

A rádióhallgatás már nagyrészt menet közben autóban és a munkahelyeken történik, miért kell folyton telefingani az étert, és ijesztgetni a sofőröket, dolgozókat a Rapülőkkel meg Mega-X-Faktor-Sztárok elviselhetetlenül csöpögős produkcióival? Ennyi nyáltól még a legdrágább autó is beázik. Amíg a fejlett országokban sorra alakulnak a fiatal rockzenekarok, addig nálunk vagy csődöt jelentenek és elfáradnak, vagy inkább a megélhetési útjára lépnek, és elkezdenek disco-shit dalokat gyártani. Mert nem süketek, pontosan tudják, hogy baromira nem fér bele itthon a rádiókba a rock and roll. És ezzel teret sem kapnak az előrelépésre. Járják az országot, gombokért zenélnek, gyakorolnak nap mint nap, írnak, feldolgoznak, hangszerekbe fektetnek majd feladják, mert sehova nem vezet a tudásuk. És hány zsenit veszthettünk már el, hogy nem figyeltünk a nevelésre és felkarolásra.

Puhulni kell és igazodni.

Ahogy azt tette a Hooligans is. De Kowalsky is lényegesen lágyabb húrokat penget már a Black Out után. Pedig egy valamire való, ténylegesen rockzenét játszó rádióra lenne igény és kereslet. Ha a jazz és a komolyzene tud önálló adót fenntartani, akkor igenis a rockzene is.  (a mulatós és nóta tévéről ne is beszéljek)

Ha a veszélyes gyerekjátékokat visszahívja a boltokból a fogyasztóvédelem, mert rossz minőségű, és a gyerek lenyelheti és megfulladhat tőle, akkor miért lehet szabadon körbehakniznia az országot egy kulturálisan veszélyes mulatási tömegfegyvernek? Az mennyivel veszélytelenebb? Hány gyereknek kell még felnőnie ilyen zenei környezetben? A kérdés költői, mert van rá igény. (Talán kéne egy újabb Erdős Péter, aki ezeknek elmondja, hogy mit is kezdjenek a művészetükkel.) És igény azért van rá, mert a 90-es években a magyar popzene olyan súlyos ütést kapott, aminek a végterméke ez lett. A meteorként becsapódó diszkóelőadók, mint az Ámokfutók, az FLM vagy a Happy Gang spórái külön életként gyökeret vertek, és létrejöttek – Tilinger Attila Házibulijaitól kezdve a Balázs Pali nyáltengerén át – a mulatós techno legelvetemültebb pénzéhes popgyilkosai. Akik minősíthetetlen zenei alapra még minősíthetetlenebb szövegeket illesztenek, ezzel továbbra is mesterséges kómában tartva az ország azon rétegét, akik zeneileg befolyásolhatók. Ennek az egésznek a hozama pedig az, hogy a 90-es évek előadói nemhogy nem szégyellik, amit elkövettek, hanem a rajongóik és a rádiók lejátszási listáinak hatására a mai napig ünnepelt sztárok.

Így képes egy Rapülők újra összeállni és megtömni egy Arénát (kétszer).

Így lehet retró fesztiválokon ömlesztve felléptetni a sok kultúrbűnelkövetőt, és tömegeknek előadni azt a sok borzalmat, amiért senki nem vállalja a felelősséget. Pedig egy Geszti Péternek látnia kéne, hogy amit csinált a 90-es években, az 2017-ben már halmazati bűnnek számít, és határozottabban le kéne tagadni, mint amikor kijött vele. Geszti és Berkes Gábor kapcsolata a 80-as évek popzenei csillagánál, az Első Emeletnél kezdődött. Geszti írta a szövegeket, Berkes a zenét. Majd az Emelet feloszlása után jött a szintén közös projekt, a Rapülők. Itt már Geszti frontemberi szerepbe tolta magát, és nem, nem jobbat csináltak az Első Emeletnél, hanem lényegesen rosszabbat. Zeneileg is és a szövegek tekintetében is. És nem hagyjuk, hogy elfelejtse az ország! Ez súlyosbító körülmény. Ezek a dalok keményen és gazdagon lerakódnak egy nemzedék agysejtjeiben, és ebből a pöcegödörből a gyanútlan hallgatónak kimászni már nagyon nehezen lehet.

Amikor ezt a cikket írom, megint korbácsolom magam, és ellátogatok Jolly és társai honlapjaira. Amit felmarkolnak a haknikon – két forintból összerakják, és több százezerért eladják a 20 perces playback produkciókat –, abból futja luxusautóra meg luxusnyaralásra, de egy valamire való honlapra már nem. Ennyire becsülik a saját közönségüket. A honlapon a helyesírás akkora pofont kap, hogy azért letöltendő járna, a honlapdizájnért el kéne tiltani minden munkától a készítőt, a videoklipektől pedig egyenesen a konnektorba hugyozni támad kedve az embernek, szóval ekkor azért elgondolkodom, hogy ők talán mindezt halálosan komolyan gondolják.

Csak ennyire igénytelenek.

Vagy pont ezt tartják A Megfelelő Szintnek.

Mondani szokták, hogy a piac diktál. Vagy inkább megfordult az egész, és ők diktálnak a piacnak. A romboló hatású effektus elindult, és mint minden természeti katasztrófa, ez is visz mindent magával. Nem látni hova süllyedhet még az egész, de ha a 90-es évek magyar diszkóslágereinek a szövegét megnézzük és elemezzük, akkor egy Bulibáró pontosan ezt hozza: aki ezeken a popslágereken szocializálódott, az felnőve ezt írja meg és dobja az országra, mint a napalmot. Tehát ha a múlttal és annak hozadékával számolunk, akkor sötét fellegek árnyékolják be az ország zenei jövőjét. És nem a rockzenét féltem, mert az lesz, amíg világ a világ, hanem inkább a divathullámot megülő fiatalokat. Ahogy féltettem a 90-es években is a kortársaimat, akik elhitték, hogy a Splash – Tedd fel a kezed, mert én más vagyok című paradox dalára örömmel és büszkén tolták a levegőbe a karjukat, ezzel is illusztrálva, hogy mindent el lehet mondani róluk, csak azt nem, hogy mások lennének. Ez a dal volt a popkultúra követőinek a lázadása, a magyar popshit Born to be wild-ja.

S persze világtendencia, hogy a minden értéket nélkülöző zenei projektek tömegekhez jutnak el. Viszont más országokban nem felejtik el a minőségi zenét képviselő előadókat. Legyen az pop, rock vagy underground. Teret kapnak, de nem csak pályázat formájában – hogy pénzt kapjanak arra, hogy a tudásukat ráfizetés nélkül tudják megmutatni azoknak, akik amúgy is ismerik őket –,  hanem a média is felkarolja és beemeli őket a köztudatba. Elindítják őket egy olyan lökéssel, amit már a maguk alkotta művészettel tudnak lendületben tartani.  Ahogy egy Berki Krisztiánt is képes volt beemelni itthon a média, aki sajnos példaként áll a sok megvezetett gyerek előtt.

Legyen példa egy igazi zenész is, és akkor egy magyar válogatott öltözőjében talán 20 év múlva nem a Kis Grófo fog bömbölni egy Disneyland elleni győztes meccs után az öltözőben.Tudok én örülni a győzelemnek, de ugyanígy képes vagyok mély depresszióba zuhanni, amikor látom, mi megy utána… És akkor beköszön a következő probléma: bekerül a gyerek a focicsapatba, megéli a csapat sikerét, majd megkapja az öltözőben a Nézését meg a járását, és olyan lejtőn indul el, aminek szemöldökszedés és stílushiány lesz a vége. Nem tehet róla, fiatal, formálható, vezethető, felnéz a nagyokra és az esetek nagy részében követendő példának látja őket. Éppúgy, mint a tévé előtt ragadt többiek, akik még csak nem is mozognak… Kiölik belőlük a személyiséget és a jó ízlést, ami esetleg már formálódni kezdett bennük egy másik közegben.

Dave Grohl nyilatkozta egy interjúban:

"

Amikor a gyerekek az olyan műsorokat nézik, mint a Voice és az American Idol, biztos azt gondolják, hogy “igen, így lesz valakiből zenész, nyolc kibaszott órán keresztül állsz sorban valami művházban, aztán a lelkedet is kiénekled valakiknek, akik azt mondják rád, hogy kurvára nem vagy elég jó”. El tudjátok ezt képzelni? Ez az egész tönkreteszi a zenészek következő generációját. A zenészeknek kiárusításokra kéne járniuk, hogy vegyenek egy használt kibaszott dobkészletet, aztán betenni a garázsba és szarul játszani rajta. Aztán áthívni a haverokat, hogy együtt játsszanak szarul. Aztán ahogy kurvára együtt gyakorolnak, életük legjobb korszakát élik majd át, és egyszer csak ők lesznek a Nirvana. Mert pontosan így született meg a Nirvana is. Csak egy pár srác voltunk kibaszott öreg hangszerekkel, akik összejöttek, és valami zajos szart kezdtek el játszani, aztán a világ legnagyobb bandája lettek. Ez bármikor megtörténhet újra! Nem kell ehhez egy kibaszott számítógép, vagy internet, vagy Voice vagy American Idol.

"

Szerencsére a hazai popzenei piacon már érzékelhető egyfajta elmozdulás a minőség felé. Végre szólnak valamiről a popdalok, jó a hangszerelésük, és az előadók igyekeznek nem beállni, hanem egyediséggel kitűnni a sorból. A mulatós műfajt pedig nem eltörölni akarom és nem a létjogosultságát kérdőjelezem meg (DE), hanem szeretném, ha mindenki a helyén kezelné. Nem kell túltolni, mint annak idején a táncdal-fesztivál sátrat a Szigeten.

És akkor vissza az eredeti témához: miért fontosak az igényes zenét játszó rádióadók? Hát, kérem, pont ezért! Nagyon gyorsan szükség lenne jó rádiócsatornákra, mert a következményekért senki sem vállalja majd a felelősséget, noha az egész generációnk felelős lesz érte. De ha leteszünk valamit a fiataloknak, ha elindul egy komolyabb zenei nevelés, akkor ezek a fent említett előadók szépen az enyészeté lesznek, és megmaradnak annak, ami.

Egy rakás szarnak. 

A szerzőről

Fesztiválzabáló és léggitár gyilkos vagyok. A rockzene nekem az, ami a régészeknek Attila sírja. Keresem és kutatom. Az más kérdés, hogy én tudom, hol temették el Attilát, de eddig senki nem kérdezett meg róla. Ahogy én sem kérdeztem meg egy régészt sem, hogy miért kell elbutulnia a mainstream zenének. Előszeretettel ragadnak el az érzelmek, és olykor utolér a nosztalgia, amikor még nem vettünk fel telefonnal koncertet, hanem helyette idegenekkel pogóztunk. Ahogy még most is, mert régi vágású gyerek vagyok. Sör és Rock and Roll!

Szólj hozzá!