Ebben az évben tíznél is több Csapda bulin volt szerencsém zúzni, léggitározni, figyelni és kutatni a sikerük titkát: azon túl, hogy kurva jók, mi az a plusz, amit beletesznek.

Persze, a károgók és a fikanindzsák majd jönnek azzal, hogy támogatja őket a Mol, az Opel, és így könnyű. Nos, szabad a pálya, érd el te is, hogy támogasson téged egy cég. Neked már könnyebb, hisz olyan csatornákon tudod megmutatni a művészeted, amelyek a Tankok indulásakor még nem voltak. Könnyebben elérheted, hogy felfigyeljenek rád, mert amíg régen fénymásolt plakátokon hirdették a bulikat, (amiket a rajongók le is szedtek, vagy a konkurens klub ráragasztotta az ő buliját), vagy a Pesti Műsorban (hetente megjelenő programmagazin volt, és nem ingyenes) megjelent heti bontásban körömpiszok méretű betűkkel, addig ma elég egy videót kiraknod a Youtube-ra, és két perc alatt több emberhez eljutsz, mint azt anno a Tankcsapda csak remélhette. És estig lehetne sorolni, milyen nehéz volt bekerülni a körforgásba. Szóval, régen egy koncertplakátozás több napig tartott egy-egy városban, mert éjszaka visszamenni és újraragasztani… Olyan plakátháborúk voltak, hogy volt, amikor menekülőre kellett fogjam. Suli mellett koncertplakát-ragasztó voltam Esztergom és környékén, tudom miről beszélek.

Az idei klubszezont szombaton Budaörsön lezártam a Tankcsapdával, és ami az elmúlt egy évet illeti, három fontos dolgot tudok kiemelni: nem politizálnak, a mindenkori rendszer gyengeségeire világítanak rá és rengeteg új generációs fiatal jár a bulikra. Ez a három legfontosabb dolog szerintem egy zenekar életében: ne foglaljon állást, viszont rendszerkritikus legyen,  fiatalodjon a közönsége. Az általam látogatott zenekarok koncertjén ezt igazolhatóan csak a Tankcsapda és az Alvin és a Mókusok tudja.

Szombaton Budaörsön egy fiatal barátommal, mondhatni, fogadott öcsémmel voltam, aki 14 éves és élete első Tankcsapda-koncertjére jött el még 9 évesen. Az ottani atmoszféra, a hangulat, a rock and roll megérzése egy olyan útra terelte, ahonnan azóta sem lehet letéríteni. Még abban az évben (2011-ben) elhatározta, hogy szeretne dobtanárhoz járni. Persze, ezt maximálisan megértem, aki látta már Fejes Tomit dobolni, az azonnal kedvet kap hozzá. Azóta dobol, tájékozódik a zenei trendek között, de csakis a legnagyobbakra mondja, hogy zenészek. Egy 14 éves Y generációs szájából hallani, hogy Led Zeppelin, Iron Maiden, Bad Company, és nem pedig az éppen aktuális divatőrületet üli meg, az számomra mindenképp figyelemreméltó.

A lényegre térve. A Tankcsapda irányba állította őt, és elindult egy olyan úton, amit én csak üdvözölni tudok. A dalszövegeket betéve tudja, még azokat is, amik akkor íródtak,  amikor még a világon sem volt.

És a dalszövegek formálnak. Hallgatod, megtanulod, bevésődnek az agyadba, és akarva-akaratlanul az életed részei lesznek, és fellázadsz azok ellen, amit a szövegekben is hallasz:

"

Te ugyanúgy tehetsz róla,
Hogy átbasztak a reklámmal,
Ezzel az Amerika-lekvárral,
Ezzel a műanyag élettel,
Ahol annyi ember tévedt el.
Mint a háborúban a foglyok,
Csak a parabolamocskot fogjuk,
Ahol minden nő tökéletes,
És minden férfi izmos.
Meg a legjobb mosópor,
Ami a faszom tudja, hogy mos

"

A 2016-ban még mindig aktuális dalszöveg 1994-ben íródott, és a fiatalok ugyanúgy két pofára zabálják, mint mi is a múlt ezredben. Ezt tökéletesen lehet látni a koncerteken, hogy az első “keménymag” sorokban az új generáció képviselői ordítják a szövegeket. És ahogy én is a Tankcsapda hatására találtam rá a Motörhead-re, úgy a mai fiataloknak is iránymutató lehet. Hiába az internet, egy élő koncert formálja igazán a zenei ízlésedet. Mit mond a frontember a dalok között, kit említ meg vagy mi szól a koncert előtt a hangfalakból… Ennek a sok sok apró részletnek kell együtt állnia ahhoz, hogy másnap a koncert mámorából felébredve egy fiatal elkezdjen nyomozni, hogy milyen felvarró is volt Lukácson?

A zenei nevelés elindul a szülők hátrahagyott lemezeitől egészen az általad tisztelt zenekar tagjainak az ízléséig. Ide-oda nyúlkálsz, mire megleled saját stílusod, de az alapokat soha nem fogod elfelejteni. A Tankcsapda legújabb feldolgozás-lemeze pedig pontosan erre világít rá. Az én szüleim inkább az Omega–Illés–Metro vonalon mozogtak, és természetesen belém égtek ezek az előadók és a dalaik. A mai napig előszeretettel teszem fel a lemezüket. A P.Mobil, Dinamit vagy Hobo Blues Band nem az ő játszóterük volt, viszont mégis ezek a zenekarok lettek a kedvenceim tinédzserként, de ahhoz, hogy eljussak a P.Mobilig az Illéstől, kellett egy István, a király. A legújabb Csapda-albumon örömmel hallgattam az Omega-átiratot. Életfogytig Rock and Roll. És a kör bezárult nálam, hiába terelt a Csapda engem a keményebb vonal felé, ők is onnan indultak, ahonnan én is. És nem felejtik el a bölcsőt.

A sok kritikai hangvételű írást olvasva, az új albumról két dolog fogalmazódott meg bennem: irigység és köpködés! Ha a Metallica ad ki feldolgozás albumot, sőt duplát (Garage inc), azért senki nem fanyalog itthon, hogy más tollával ékeskednek. A Dolgozzátok fel album pedig  ütős lemez lett (nyilván számomra csak az egyes lemez a nyerő), ami akár egy korrajz is lehetne. Szépen átöleli a korokat, az Illés-érát leszámítva. A három legerősebb dal rajta a Jel (Bonanza), ami számomra a leglegleg dal az albumon, hiába áll annyira távol tőlem Ákos, mint tőle a magenta szín, ebben az átiratban leszedte a fejemet. A másik kettő pedig a Mindenki valakié (Charlie) és a Hol van a szó (Pokolgép). A Soha nem elég (P.Box) dalban éreztem csak egyedül, hogy nincs meg benne az az erő, amit Vikidál Gyulabá’ belerakott. A többi hasít, szétüt, földbe tapos és vezetés közben szétverem a kormányt rá. Lukács Laciék ezzel feladták a leckét az ifjú generációnak: kutassák a nagy öregek munkásságát, hogy rátaláljanak az utánunk következő zenebuzik. Ha már a média mélyen eltapossa az igényes és örök érvényű dalokat, előtérbe helyezve a tömegbutítás térdre ereszkedett f…szopását a trendi világrend felé. Akkor jön egy rockzenekar, akik semmi mást nem csináltak 28 évig, csak önmaguk maradtak és zenéltek, és beletolják a köztudatba a rock and rollt, a múlt nagy mestereivel együtt. Én ezt nem más tollával ékeskedésnek hívom, hanem tiszteletnek.

Idén Tankcsapdán voltam klubkoncerten, fesztiválon, motoros találkozón, városi rendezvényen – és egytől egyig sikerült megszólítaniuk a tömeget. Az a plusz pedig, amit adnak: minden egyes dal előadása az utolsó vérig, meghalva a színpadon. A közönség 100%-os kiszolgálása, semmi töltelék, semmi púder, semmi mellébeszélés, semmi megfelelési kényszer. Kijönnek, ezek vagyunk, vállaljuk – és zenélünk. Nem próbálnak politikai megmondóemberek lenni, nem próbálnak mást mutatni, mint akik valójában. Ők a Tankcsapda, és rockzenét játszanak. Se több, se kevesebb. ’93-ban az esztergomi Molotov klubban hordott farmerkabátom hátára rajzolt P-betűs (fehér hibajavítóval) Tankcsapda logóról nem hittem volna, hogy 2016-ra brandként fog funkcionálni. Ha másért nem is jó megöregedni, ezért megéri, ahogy látsz egy punk-rock zenekart, akik felemelkednek a csúcsra, és a nem szűnő megmondáskényszer hatására lemezeket készítenek, amelyekkel kurva magasan tartják a zenekar csillagát.

Tehát mi kell ahhoz, hogy sikeres legyél? Tehetség!

Hiába a szponzorok, a közönség szeretetét még ők sem képesek megvenni, bármilyen cég is az, erre csakis az előadók képesek. Jelen esetben a Tankcsapda! Találkozunk idén utoljára nálatok, a sasfészekben, az otthonotokban.

"

Viszlát Debrecenben!

"

A teljes képeskönyv itt lapozható!

 

 

A szerzőről

Fesztiválzabáló és léggitár gyilkos vagyok. A rockzene nekem az, ami a régészeknek Attila sírja. Keresem és kutatom. Az más kérdés, hogy én tudom, hol temették el Attilát, de eddig senki nem kérdezett meg róla. Ahogy én sem kérdeztem meg egy régészt sem, hogy miért kell elbutulnia a mainstream zenének. Előszeretettel ragadnak el az érzelmek, és olykor utolér a nosztalgia, amikor még nem vettünk fel telefonnal koncertet, hanem helyette idegenekkel pogóztunk. Ahogy még most is, mert régi vágású gyerek vagyok. Sör és Rock and Roll!

Szólj hozzá!