Legyen az hívő ember, gyerek, felnőtt, szülő, kutya vagy akár Szikora Robi. Ha neked is van, akkor jó eséllyel a szüleidnek is van. Márpedig van, különben miért olvasnád ezt? Vagy éppen most lesz az első. Mondom én, hogy van mindenkinek egy élménye.

Marha sokat gondolkodtam ezen az íráson. Azon agyaltam, hogy tudnám rendesen bemutatni a jövő nyáron, egészen pontosan július 20-án a Budapest Parkban fellépő zenész életét, munkásságát. Mire ezek a sorokat írom, már negyedszerre álltam neki, hogy az egészet az elejétől a végéig, töviről hegyire átnyálazzam.

Pontosan húsz éves az Anthicrist Superstar, és attól az albumtól kezdve az Eat Me, Drink Me albumig közel tizenegy évig a csávó a csúcson volt, és senki sem érhetett a nyomába a műfajon belül. Mondhatunk sok mindent a fickóról, de azt be kell látnunk, hogy a Slipknot mellett ő az utolsó zenész, aki igazán sokkolni tudja a közönséget. Nekem is van Manson-élményem. Több is. Voltam olyan hülye például, hogy az osztálykiránduláson az Anthicristes-pólómban mentem a templomjárós napra. A templomokban nem voltak annyira elragadtatva tőlem, sőt volt, ahonnan ki is dobtak. Mai fejjel nem biztos, hogy így csinálnám(de).

Amikor először járt a Budapest Arénában 2004-2005 körül,  nem volt kérdés egy percig sem, hogy ott van a helyem a koncerten. Ez volt az Against All God turné. Azóta sem volt olyan magasságokban Manson, és nem is lesz soha többé. A zsúfolásig telt arénában sok fura arcot láttam, és még inkább meggyőzött arról a koncert, hogy egy hülye barom, aki nem akarja tágítani a zenei lát terét. Totál megvan az egész, ahogy megyünk anyámmal a koncertre (ja, marha jó fej anyukám van, aki bírja az ilyen zenéket), és a koncert előtt belefutottunk az Aréna előtt tüntető idiótákba. Örök emlék, ami végig kísér az életemen, ami mindig figyelmeztet, hogy ne legyek szemellenzős, beszűkült látásmódú fazon. Igaz, a koncerten nem volt semmi sokkoló, de mégis a mai napig az egyik kedvenc arénás koncertélményem marad.

Aztán jött a hideg víz és 2007, amikor megjelent az Eat Me, Drink Me, és jött 2009 és a VOLT-os fellépése. Hol az a csávó, akit annyira bírtam? Ki az a dagadt krapek a színpadon? Miért van Manson mikrofonja a kezében? Hol van Manson? Ez Manson? Mi van? Értem én, hogy vége a nagy szerelemnek, de basszus… Életem első igazi koncertes csalódása volt ez, és ott is hagytam a koncertet, hogy inkább egy lányt kergessek a fesztivál területén. Ennyi élményem van a soproni látogatásáról. El is döntöttem, hogy ezek után jó előre lenyomozom a neten, hogyha valaki jön hozzánk, milyen teljesítményt nyújt per pillanat élőben, mert ez borzalmas volt.

És azt hiszitek itt véget ért az egész haláltusa? A francokat. Ezután jött az igazi mélyrepülés. Még a soproni koncert előtt kijött a The High End of Low, ami azért előrevetítette, hogy nem lesz nyerő a koncert, majd kétezer tizenkettőben jött a Born Villain, amire bátran lehet mondani, hogy a legszarabb Manson-album. Innentől kezdve nem is csoda, hogyha elkezdtük leírni az öreget. Kiöregedett, nincs ihlete, egyszerűen vége, ennyi volt, idáig tartott a sokk koronázatlan királya karrierje. Tessék nyugodtan temetni, hiszen három ilyen albummal a háta mögött csoda, ha talál még egy kiadót, aki foglalkozni fog vele.

De.

2015-ben a tyúkszemére léphetett valaki, mert a The Pale Emperor a maga középtempós dalaival egyszerűen kibaszott jó. Az előzetes Deep Six-re mindenki felkapta a fejét, hogy basszus, mi ez? Ez marha jó, de tuti csak ennyi telik majd az öregtől. Aztán jött a meglepi. Érkeztek az olyan dalok, mint a The Devil Beneath My Feet vagy a Killing Strangers, és minden baljós gondolatunk eloszlott. Kapargattuk, kerestük az állunkat a földről. Azóta pedig csak azon jár az agyam, hogy újra Manson-koncertre akarok menni, ami így a jövő nyár folyamán meg is valósulhat.

Kérdés még, hogy megéri-e megnézni?

Alap, úgy vélem, hogy most az öreg mindent belead, ami csak a csövön kifér, ugyanis ha ezt elcseszi, akkor tényleg egy életre leírhatja magát, és ezt ő is nagyon jól tudja. Itt Európában azért, lássuk be, magasabban van egy fokkal a léc, mint az óceán túlsó oldalán, hiszen itt több a metál zenekar, ha lehet ilyet mondani, nagyobb a kínálat, itt jobban oda kell magad pakolni, ha azt akarod, hogy azt mondja az átlag koncertre járó, hogy igen, basszus, megérte kiadni érte ennyi lóvét, igen, basszus megérte, mert egy életre szóló Manson-élményben volt részem.

A szerzőről

A jövőben én leszek a felelős, hogy a rock–metál világ nagyágyúiról minél több friss hírt és koncertbeszámolót kapjatok. Ígérem, nem leszek tétlen! Az igazán nagyok mellett pedig folyamatosan leereszkedünk az igazi mély underground pokolba is, hogy lássátok, mi megy a felszín alatt. Teljes magabiztossággal merem állítani, hogy rengeteg jó zenekar van (nem csak hazánkban) hanem külföldön is, akik nem kaptak eddig kellő figyelmet. Ebből a mocsokból származom én is, így garantálom, hogy nem fogtok unatkozni, ha minket választotok! Ha esetleg szeretnétek a zenekarotokról egy velős kritikát, keressetek engem!

Szólj hozzá!