Annyiszor, annyi helyen elmondtam és leírtam már: a mai fiatalok olyan mértékű passzivitásba süllyedtek, hogy ez kezdi teljesen megölni az élőzenét. Vicces ezt mondani akkor, amikor például az egy év múlva esedékes Metallica koncert is telt házas lett kb. 15 perc alatt, illetve sorban telnek meg bizonyos bandák koncertjeire a helyek. Nos, akkor most baj van, vagy nincs baj?

Ahogy errefelé, Esztergomban és környékén mondják: Baj? Az van, ott, valahol Tata mellett! (Gyenge szóvicc a Baj nevű településsel, ugyebár…) Nos, igazából van is, meg nincs is. Van, hiszen a fentebb felvázolt passzivitás igenis létezik, csak éppen itt is kettős mérce van. Továbbra is csak szájjal látogatjuk hazai kedvenceink koncertjeit, továbbra sem veszünk CD-t, és egyéb merchandise termékeket  –  jellemzően csak a nagyobb bandáktól. A kicsiket elintézzük azzal, hogy majd legközelebb, majd ekkor, majd akkor. Kifogás az mindig van, jobbnál jobbak, tele van velük a padlás. Erre majd még visszatérünk.

Aztán jön a másik oldal. Jön a Metallica, jött a Green Day, jön P!nk és még egy csomóan. Menni kell? Hát még jó, egyértelmű! Klasszikusok, ikonok! (Igen, P!nk is!) Amit viszont figyelembe kell venni: valami mellé iktassuk be ezeket, nem valami helyett. Tudom, tudom, nem keresünk annyit, mint innen nyugatabbra és a többi maszlag. Erre is visszatérünk majd.

Emlékszem, 2002-ben eljutott hozzánk a Dream Theater a Six Degrees Of Inner Turbulence turnén, 5900 Ft-ért vettem a jegyet a PeCsa szabadtérre, tehát az árak már akkor is megvoltak egy-egy nagyobb banda koncertjére. Ugyanakkor az meg sem fordult a fejemben, hogy emiatt kihagyjam a hétvégi, Molothow-ligetes koncerteket. Legtöbb esetben olyan koncertekre is lementünk, ami nem is érdekelt minket, egy kicsit sem, de mégis élőzenét hallgattunk, jó társaságban. Ha nem így tettem volna, egy csomó zenekart nem ismernék most, és valószínűleg Joystix tetkóm sem lenne például. Miből mentünk? Diákmunka, túlóra stb. Szerintem meg lehet ezt oldani, haver.

Nos, eddig egyezett is ez az egész a korábbi, hasonló felütésű cikkeimmel. Azonban most jön egy kis irányváltás: kizárólag a fiatalok tehetnek arról, hogy pang a koncertpiac? Szerintem kicsit sem. A passzivitás minket is elért. Minket alatt a 28-50-ig korosztályt értsd, akik elvileg a “potenciális” fogyasztóréteg lennénk, de ugyebár nem vagyunk,

mert baszunk koncertre járni.

Mi pedig ugyanúgy keressük a kifogásokat: náthás volt a pöcsöm, leukémiás a pókom, leellett a hörcsögöm stb. Divatos lett a családra fogni a dolgot, amit bizonyos esetekben készséggel meg is értek, viszont van egy nagyon fontos része ennek a mondatnak: bizonyos esetekben. Amikor a gyerek már nagyobb, szerintem bátran vihetjük magunkkal egy-egy buliba. Miért? Hát azért, hogy neki is szerezzünk élményeket, és persze azért, hogy pozitív példával járjunk elől, mert ha mi nem mutatjuk meg neki és nem járunk el ezekre a bulikra, ő miért menne? A mellékelt ábra pont a passzivitást mutatja, nem az aktivitást, nemde?

Most pedig nézzünk bele kicsit a másik oldalba is. Jómagam kicsit több, mint 12 éve szervezek koncerteket, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Olyan fél évvel ezelőttig szentül hittem, hogy ez a nekem való szakma, mindig ezt akarom csinálni. Akik ismernek, tudják, hogy esztergomi Sportalsó koncertjeit én szervezem, most már 4 éve és a hellyel kapcsolatos kommunikáció jelentős részét is én végzem. Sosem arról voltunk híresek, hogy Esztergomban olyan kirobbanóan jók lennének a nézőszámok, de panaszra talán nem nagyon van/volt okunk. Ehhez képest ez a szezon kirobbanóan gyengén muzsikál. December végére eljutottam odáig, hogy talán megint itt az ideje egy év “kreatív szünetre” vonulnom, mint akkor, amikor 3 évig csak nagyon közvetve foglalkoztam szervezéssel. Kiszakadni akkor sem tudtam a közegből és természetesen nem is akartam, de valahogy a hátam közepére nem kívántam az egészet. Közben ugyebár teljesen átalakult a szervezési rendszer, nehéz volt újra belerázódnom a dolgokba, de szerintem elég jól vettem az akadályt, ami a Sportalsón is érezhető lett. Csapatmunkával szépen lassan visszaraktuk a várost a rákenroll-térképre, illetve újra szerveztünk egy tisztán rockzenei felhozatalú fesztivált is. Aztán ősszel azt vettük észre, hogy bizony

bezuhantak a nézőszámok.

Minden igyekezetünk ellenére is elmaradtak a várttól. Kicsit utánamenve a dolgoknak, ez nem egyedi eset, az ország több pontja megfáradni látszik ilyen téren, mégis borzasztó szar érzés ez. Amikor szembesültem ezzel, akkor jött a pihenő gondolata is. Aztán jött pár impulzus, ami visszaadta ugyan a hitem és munkakedvem, de a motiváció még mindig kicsit hiányos. Jött pár bátorító megjegyzés, jó szó, köszönet és olyan megnyilvánulás, amikre nem tudtam azt mondani, hogy akkor is szögre akasztom a noteszt. Egyelőre úgy gondolom, hogy sikerült meggyőznöm magam:

folytatni kell ezt, mert ha mi nem csináljuk, más nem fogja helyettünk.

De vajon csak mi vagyunk így ezzel?

Az a varázsa ennek a szakmának, hogy egyre inkább tűnik el a rivalizálás. Képesek a klubok, szervezők és bookingosok összedolgozni, normálisan és őszintén kommunikálni azért, hogy a koncerteket valóban élhető és megvalósítható formában tudjuk megálmodni és létrehozni. (Aki nem így tesz, vagy fals adatokkal próbál dolgozni, úgyis megbukik hamar.) Ebből kifolyólag a szervezők egy része nyilván ismeri egymást, adott esetben akár jóban is vannak. Mivel én is sokkal ápolok ha nem is baráti, de haveri viszonyt, így tudom, hogy az önnyugdíjazás és/vagy szünet gondolata nem csak nálam került elő mostanában. Tudjátok miért? Nagyon egyszerű.

Amikor megkapjuk azt, hogy azért nem jött valaki koncertre, mert megnézte az X-Faktort, A Dal-t, moziban volt, családozott stb., akkor mindig és készséggel elhisszük és megértjük. Hiszen mi ugyanígy tennénk, ha nem ezt csinálnánk, amit csinálunk. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy mártírkodni szeretnék, elmondom: eszemben sincs. Pontosan tudjuk mi is, hogy

vannak azok az esetek, amikor bizony fontosabb dolgok is vannak, mint egy koncert.

Elképzelhető, hogy nálunk is lesznek ilyenek. (Akkor omlik majd össze a klubrendszer.) A távolmaradásnál már csak az fájt jobban egy időben, amikor előjönnek a fotelforradalmárok, és jó messziről megfejtik, mit és hogyan kell és kellene csinálni. Mindig akadnak követőik is, akik adják alájuk a lovat és ezáltal mennek a megfejtések, mindenki tudni vél mindent, és negyedinfókból pletykákat kreálnak, majd ezeken lovagolnak, csámcsognak, de koncerten sosem voltak, főleg, ha fizetni kellett értük. És itt el is jutottunk a következő problémához.

Lassan már minden városban

az egy főre eső ingyenes rendezvények száma kettő.

Ez nyilván nagyon jó dolog, hiszen így olyanok is szórakozási lehetőséghez jutnak, akik szociális helyzetük miatt nem tudnak eljutni koncertekre. Viszont biztos, hogy ezek a rendezvények leginkább egy dologra jók: ez pedig nem más, mint az, hogy teljesen elszoktassák az embereket a fizetős buliktól. A klubkoncertek árai, kis túlzással, 10-15 éve nem emelkedtek semmit. Mi zokszó nélkül kiperkáltuk anno az 1500 forintot egy zenekarért, manapság meg az állítólagos kedvencétől sajnál az illető még ezer forintot is. Itt jön képbe az, amire az elején először mondtam, hogy még visszatérünk. Már próbálok nem lázadni azért, hogy vegyen az ember CD-t, vagy merchandise-termékeket, mert látom, hogy falra hányt borsó. Amellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül, hogy még a jegyből is alkudozni akarnak egyesek. Sőt, van, aki 2 literes kólával a hóna alatt jön “bulizni”, majd kategorikusan megsértődik, mikor megkérem, azt hagyja itt a koncert végéig.*

Ez csak szerintem kurva gáz?

Ha meg csak ingyenes bulikra jársz, tedd már meg, hogy a helyszínen vásárolt ételt és italt fogyasztod! Amikor nem ezt teszed, az olyan, mint amikor leülsz egy étteremben és nekiállsz tömni a fejed az otthonról hozott zsemléddel. Nem, ez nem túlzás öreg. Pontosan olyan. Tudod: szarás után sem kötelező kitörölni a segged, de azért illik!

Van egy másik réteg, aki pedig akkor megy koncertre, amikor az (aktuális) kedvence évente kétszer ad koncertet a közvetlen közelében. Az a kedvenc persze “minden pénzt megér”, jó eséllyel a jegy árán felül még egyebet is vásárol tőlük, viszont senki más koncertjére nem megy. Sőt, még a kedvence előtt játszó előzenekart is módszeresen lekési. Itt jön képbe a második majdvisszatérünk. Ugyanis szép dolog a rajongás és nagyon is szükséges, ellenben a szűklátókörűség kifejezetten káros dolog. Igenis foglalkozni kell a kérdéssel, hogy a Nagy Öregek bizony nyugdíjba mennek, elhunynak, felhagynak a koncertezéssel. Akkor mi lesz? Oda kell figyelni arra, hogy kitermeljük az utánpótlást. Én is tudom, hogy rengeteg a kutyaütő zenekar, de bízzunk benne, hogy továbbfejlődnek és próbáljuk megkeresni a jókat.

Tehát akkor nézzük csak! Nem vásárolunk, nem járunk koncertekre, nem csinálunk semmit, csak a fotelből ugatunk.

Mi lesz így veled, rock and roll

Tényleg az lesz a következő lépés, hogy koncertek helyett fizetős livestreameket nézünk otthonról a fotelből? Ha tetszik, ha nem, efelé tendálódunk. Ám gondoljunk csak bele: kibírjuk koncertek nélkül? Nem is, rossz a kérdés:

Ki akarjuk bírni koncertek nélkül?

dsc09101_760x485_acf_cropped

*Éppen a hétvégén fordult meg a fejemben, hogy piát fogok vinni magammal a koncertekre. Soha nem tettem ilyet, de most felmerült. Budapesten a belvárosban egyrészt olyan drágán mérnek mindent, még a kisebb klubokban is, hogy az már az arcátlanság határát súrolja. Másrészt megesik (velem megesett), hogy kizárólag hányásízű bort árulnak, a menekülőútvonalos vodkáról pedig messziről szaglik, hogy pancsolt szar, nem az, ami az üvegben van. A lottyadt sörről, a száz éve átmosott sörcsapokról meg ne is beszéljünk. Kapjátok be – gondoltam –, nem fogok ilyen helyekre járni. Az ember a törzskocsmájában eltöltött hosszú este után másnap normálisan ébred, ellenben a bulihelyeken eltöltött éjszakákkal, amikor a még csak nem is sok, cserébe igen tré piától szétesik a feje…  Ha a pult kutyába sem veszi a vendégeket, ez a folyamat egyszer megfordul… Noha nem kell feltétlenül inni, de a heti hajtás után jólesik pár korty. Ráadásul, a meghirdetett koncertek órákkal a kitűzött időpont után kezdődnek, ami olykor logisztikai nehézséget okoz (érkezel valahonnan, mész valahová), nem beszélve a téblábolásról, ami meg néha a biztonsági személyzet modorát illeti, na, arról regényt lehetne írni. Ne csodálkozzunk, ha olykor a fotel tűnik a jobb választásnak… (aszerk.)

A szerzőről

A zene számomra olyannyira kiemelt fontossággal bír, hogy szinte sosincs csend. Még a gyermekem is úgy nevelem, hogy szeresse a zenét, és így, közeledve a második születésnapjához úgy látom, sikerült az elképzelés. A párkapcsolatom jobbik és szebbik fele (egyazon személy!) tudta: megszokja ezt az életformát, vagy megszökik. Próbált szökni, de végül rájött, hogy megszokni egyszerűbb, így most már együtt neveljük azt a gyereket, azaz lassan kettőt. 🙂 Stílus? Úgy gondolom, hogy kinőttem már a kategorizálásból. Nem nézem, hogy mi az, csak az a fontos, hogy elhiggyem, őszinte legyen és élményt adjon. Remélem, hogy adok majd pár olyan cikket nektek, amiből ti is gazdagabbak lehettek pár élménnyel.

Szólj hozzá!