A The Cure soha nem arról volt híres, hogy a közönségét a legnagyobb életigenlésbe taszítaná, hanem inkább a mély önmagunkba fordulás receptjét adják meg. A koncertjeiken senki ne akarjon úszni a közönség kezén, senki ne keresse a hatalmas show- és látványelemeket és senki ne várja, hogy az első daltól kezdve feltépi a mellkasát örömében. Arra ott a rock and roll. A The Cure koncertjeit vagy átérzed éppen, vagy nem. Én most éreztem.

Hol is kezdjem. Írnám, hogy milyen jó volt az előzenekar, de sajnos azt se tudom, ki volt az. A korai kezdés miatt sajnos egy darab hangot nem hallottam belőlük. A szervező cég azt adta hírül, hogy három órásra tervezik a koncertet, ezért este nyolc órás kezdés várható. Az előzenekar közben mi még csak az Egressy sarok, Pom Pom nevezetű harmadosztályú besorolásba eső vendéglátóipari egységében szürcsöltük a 230 forintos csapolt sört. Ahol nem mellesleg van internet is, egy asztali gép formájában aminek az ára (és most kapaszkodjatok meg) 500 Ft/fő/hó! Igen, 500 Ft havonta az internet. Ahogy barátom fogalmazott, ide se az egyszeri betérő vendégekre alapoznak. A mosdóban a vécélehúzó madzagra kötött fehér királynő sakkfigura mindenképp megalapozta a jókedvemet.

Kevéssel este nyolc után elkezdődött a koncert, minden felhajtás nélkül, egyszerűen feljöttek a színpadra, és elkezdték az első dalt. (Shake dog shake) Álltam és gondolkodtam, hogy melyik kezemen vágjak eret. Nem egy szokványos nyitódal, nem mondanám, hogy belecsaptak a közepébe. Ennek ellenére egy perc után átéreztem az egészet, és a mélyen a gondolatvilágomba merültem. Jöttek sorban a tipikus hangzású dalok, amire vagy tudsz lötyögni, vagy tényleg befordulsz magadba és önvizsgálatot tartasz. Én az utóbbit választottam, és az elmém a 90-es évektől napjainkig le-föl hullámvasutazott. Élveztem ezt a nosztalgiával megfűszerezett utazást. A közönség soraiban nem tudtam nem észrevenni, hogy ennyi Getta és Martens bakancsot utoljára egy helyen talán a Depeche Mode klubban vagy a Csörge-tavi rockfesztiválon láttam. Persze a bakancsok mellé kötelezően fekete bomberdzsekit hordtak most is. Látványban ezt annyira élveztem, hogy azt gondoltam, tényleg feltalálta valaki a fluxuskondenzátort. Előjöttek az utóbbi évtizedek legutolsó valamirevaló szubkultúra maradék képviselői, hogy leróják tiszteletüket Robert Smith előtt.

"

Álltam és gondolkodtam, hogy melyik kezemen vágjak eret.

"

Amúgy a hangja semmit nem változott, még mindig ugyanolyan, mint 20 évvel ezelőtt. Van benne valami világfájdalom, amitől minden dalától enyhe hidegrázás lesz úrrá rajtam. Pozitív értelemben. A színpadi showelemek kimerültek abban, hogy a basszusgitáros jó punk módjára térdre eresztett hangszerrel belakja a színpadot és fürdik a tömeg hangjában. A többiek szinte mozdulatlanul keltik életre a hangszereiket. De a Cure-tól nem is várunk mást. Ki a fasz gondolta, hogy itt majd áldozatokat fognak bemutatni és az izzadságtól tocsogó színpadon a hangszerek nyaka az erősítőkbe fog állni… Senki. Az első másfél óra eseménytelen volt, sorba pakolták egymás után a dalokat. És ez most nem negatív kritika, hanem pozitív, mert még sörért sem jutott eszembe kimenni. Annyira beleültem a hangulatba, hogy például felfedeztem magamban azt a képességet, hogy képes vagyok az utolsó 1 deci sört úgy inni 40 percen keresztül, mintha minden cent egy hatalmas korty lenne. Az első komolyabb  gitárszólóra jó 50 percet kellett várni, de engem mondjuk marhára nem zavart. Totál elvoltam alfában. Én és a hangok.

"

Ki a fasz gondolta, hogy itt majd áldozatokat fognak bemutatni és az izzadságtól tocsogó színpadon a hangszerek nyaka az erősítőkbe fog állni…

"

Majdnem két óra után a zenekar lement a színpadról, és hirtelen felocsúdtam az utazásból. Enyhe pánik lett úrrá rajtam, mert a nagy slágerekből egy akkordot nem hallottunk még. Aztán visszajönnek a színpadra. A közönségre egy rossz szót nem lehet mondani, tényleg mindenhol álltak és élvezték a bulit. Ez volt az első visszataps, és most volt az, hogy kettesből hármasba kapcsolt a zenekar. Ez már egy fokozattal gyorsabb lüktetést adott, és a közönségen is lehetett látni, hogy mennek vele. Ez a visszatapsolás 20 perces blokkot érdemelt, de ebbe sem fértek bele a slágerek. Nyugodt voltam, mert egy percig sem gondoltam komolyan, hogy a legnagyobb dalok nélkül fejezik be a koncertet. Viszont most már ideje volt kimennem sörért, kerül amibe kerül, nem érdekel már melyik dalról maradok le. Kell. Több mint két órája 1 dl sörrel és cigi nélkül tengődök.

A második visszataps is megtörténik, jönnek vissza a színpadra, és hármasból négyesbe kapcsolnak. Uhh, ez egyre durvább már. A gondolataimat már eldobtam, önvizsgálatot befejeztem, lehet újra lekapcsolni a lámpát a fejemben és átadni magam az ugrálásnak. Egy maroknyi ellenállóval a tribünön elkezdünk ugrálni és énekelni. Fröcsög a sör kifele, de szarunk rá, hisz volt két óránk a teljes gyónásra. Ez a visszataps is 20 percet érdemelt, és a nagy slágerek még mindig sehol. De a teljes nyugalom van még mindig az arcomon. Mindenki nyugodjon meg, a Killing an Arab-on kívül mindent el fog játszani Smith Úr.

"

Uhh, ez egyre durvább már.

"

Harmadik visszataps is megtörténik – és persze visszajönnek. Na ezt a blokkot vártuk a legtöbben. Elsőnek máris a The Lovecats jön, és érezni, hogy most kapcsoltak fel: ahogy a Bergendy is énekelte: “Kapcsold az ötödik sebességet…” Na igen, itt már kiértünk az agyunk rejtett zugaiból és elkezdtünk masszívan őrjöngeni. Összenéztünk a maroknyi kis csapattal, akikkel már az elején megmondtuk a biztonsági szolgálatnak, hogy ha mi ugrálni akarunk és nem ülni, akkor bizony ugrálni is fogunk. Mese nincs. Ugráltunk is, jött is a biztonsági, de mintha teljesen más nyelven beszélt volna. Próbálkozott, próbálkozott, de annyi esélye volt rá, mint Vajna Timinek liszttel beporzódni a fánkozóban. Nulla! És kaptuk vénásan a nagyobbnál nagyobb dalokat, Friday Im in love, Lovecat, Boys dont cry, Close to me és végül a Why cant I be you. Soha nem gondoltam volna, hogy feltűrt ujjú bomber dzsekiben fogok  valaha még táncolni, miközben Cure szól. Megtörtént, és marha jó volt.
A közel háromórás koncert tehát olyan ívet írt le, ami nagyon mélyről indult, és valahol az orgazmus csúcsán állt meg. Ez a Cure. Olyan gyógymód, hogy az első percben keresed a pengét és szépen fokozatosan öngyógyulásba kezdesz. A folyamat végén pedig a maszatos lepedőt meghazudtoló happy finish-sel zárod a koncertet. Vidáman, teli mosollyal a pofádon, mert voltál nagyon lent és nagyon fent ebben a három órában. Ezt hívjuk alternatív gyógymódnak, amikor meg kell tapasztalnod a két végletet, hogy tudj örülni utána mindennek. 

"

A közel háromórás koncert tehát olyan ívet írt le, ami nagyon mélyről indult, és valahol az orgazmus csúcsán állt meg.

"

A The Cure, jelentem, él, és még mindig tudja ugyanazt, amit 30 éve. A titkuk ebben rejlik. A koncert végén szemmel láthatóan nagyon kimerült az 57 éves énekes és dalszerző. Szeretem, ha egy zenész kiad magából mindent, és a Cure ilyen koncert volt: alaposan kiadták magukat. Felnőttünk már időközben, a szubkultúra eltűnt, de azért ha hív minket a haza, akkor megyünk, és megrázzuk a fekete ruhánkat. Robert Smith nem a szavak embere, inkább eldalolja a mondandóját. Négy mondatnál többet nem nagyon szólt a közönséghez, viszont eljátszott 30 dalt. Mert zenész, mi mást csináljon, mint zenéljen.

Köszi, Smith! Jó volt!

Kapcsolódó cikk

Fotó: MTI

A szerzőről

Fesztiválzabáló és léggitár gyilkos vagyok. A rockzene nekem az, ami a régészeknek Attila sírja. Keresem és kutatom. Az más kérdés, hogy én tudom, hol temették el Attilát, de eddig senki nem kérdezett meg róla. Ahogy én sem kérdeztem meg egy régészt sem, hogy miért kell elbutulnia a mainstream zenének. Előszeretettel ragadnak el az érzelmek, és olykor utolér a nosztalgia, amikor még nem vettünk fel telefonnal koncertet, hanem helyette idegenekkel pogóztunk. Ahogy még most is, mert régi vágású gyerek vagyok. Sör és Rock and Roll!

Szólj hozzá!