Egy logisztikai bakinak köszönhetően délután még ott álltam egyik kezemben egy Rammstein koncertfilm jeggyel, a másikban pedig egy A38-as Moon Duo koncertjeggyel. Nem volt mese, a Moon Duót még nem láttam, a Rammsteint meg amúgy sem igazán szeretem (keljetek arra hat éven keresztül, hogy az anyátok ezzel kezdi a napot. Egy idő után tényleg sok…).

Álljunk meg egy percre, még itt az elején. Engem a koncert kapcsán a kíváncsiság hajtott. Az, hogy milyen az a zenekar élőben, akiket amúgy nem igazán hallgatok sokat. Be kell vallani, hogy messze áll tőlem ez a fajta zene, na, nem annyira, mint Makó Jeruzsálemtől, ha lehet ilyen szar közhellyel élni, de akkor sem kifejezetten az én bulim volt. Kiderül az is, miért nem.

A magyar Meteo nevű előzenekart már sörrel a kezemben vártam. A Meteóról még annyit sem tudtam, mint a Moon Duóról, de sok dolgot még így sem értek. Az első, hogy: mégis, hogy kerültek ők ide? Oké, ha nyomod a wah pedált egy kis reverbbel megfűszerezve, és benyomod mellé a Big Muff torzítódat, az kurvára stoner, jah, várj, nem is… Az első daltól kezdve azt éreztem, hogy ez sokkal inkább vajaz egy Placebo hangulatú, kicsit grunge-osabb elemekkel tarkított zenekarra, mintsem egy elszállós psycho rock bandára. Az énekes hangja egy az egyben a placebós srácra hajaz (ugye, abban srác énekel?), így az eddigi érzetre még jobban ráraktak egy lapáttal. A zenekar megjelenése kicsit nekem olyan volt, mintha a rocksuliban a gityós gyorsan összerántotta volna maga köré a konziból a srácokat, hogy este lesz egy koncert, gyertek már, segítsetek ki. Ezt fűszerezte meg azzal, hogy fent volt a színpadon egy lányka is, akinek a csörgőzésen túl igazán nem sok szerep jutott, de nagyon cukin tudott ugrálni olyankor, amikor erre semmi indok nem volt.

Egy percig azt hittem, hogy egy régebbi Nirvana koncerten vagyok, amikor Kurték mögött ugrált a hülye punk gyerek.

E mellé társult az, hogy van egy sampleres a zenekarban, aki igazából tökéletesen tudja a hobbi boltban kapható, hófehér maszkjában rombolni a zenekar összképét, mikor unottan könyököl a laptop előtt. Ami pedig odatette a pontot a mondat végére, az az volt, mikor az énekes-gitáros lerakta a hangszerét, és a ragszalaggal kezéhez erősített mini szintivel tolta. Könyörgöm, ha van a zenekarban egy szintis, akkor nem inkább neki kéne ezt tolni, ő meg menjen le a csajok közé, és tegye a szépfiút. (Mondjuk, ha ezt a nyálszart bejátszotta volna, azt mondom, hogy egy igazi pofátlan frontember, aki viszont faszán el tudja adni a showt).

Rövid átszerelés következet, közben én megláttam a közönség soraiban az újjáéledt Kurt Cobaint. Kellett nekem a Nirvanát emlegetnem.. Hirtelen nem tudtam, hogy sok volt a sör, vagy valaki belekevert valamit a piámba, mikor nem figyeltem. Egy biztos: érdekes látvány volt. A Moon Duo egy percet sem késett,  a kiírt időpontban bele is csaptak a lecsóba. Meglepődtem, amikor azt láttam, hogy a terem addigra eléggé rendesen megtelt.

Mit mondjunk róluk?

Igazából fasza zenészek, akik kibaszott pontosan tudnak játszani, miközben a stroboszkóppal megvakítják az embert és jó eséllyel saját magukat is.

A dobos gyerekre egy fránya szava nem lehet az embernek, mivel atom pontosan hozza a témákat. Mondhatjuk, hogy a psycho rock Phil Ruddja. Nem technikázik semmit sem szét, sőt még nem is technikázik, de akkor is azt mondom, hogy még az ő játékát a legélvezetesebb nézni. Sanae kicsit nekem olyan feelinget hozott, mint aki eddig csak titokban gyakorolt otthon, és most szabadult először ki. A játékával semmi probléma nincs, mert ő is pontosan hozza a szintitémákat, csak amikor a negyedik dalban hallod ugyanazt, akkor már egy kicsit elkezded unni a banánt. Ripley pedig – véleményem szerint – jobban tenné, ha a Wooden Shjips nevű bandáját tolná. Nem rossz ez, de ezerrel érződik, hogy az anyabanda árnyéka rávetül a zenekarra. Mondhatjuk, hogy ide kerülnek a „B” kategóriás dalok. Azért a Moon Duo nagyon messze van bármelyik munkájától egy Back To Land-hez képest.

És mitől éreztem szarul magam az amúgy tényleg majdnem teli teremben? Be kell vallanom, hogy mostanság annyira sok koncertre azért nem járok, de igyekszem minél több buliban megjelenni. Ebből kifolyólag van egy kemény mag, akikkel mindig találkozom a koncerteken, illetve vannak olyan arcok is, akiket már látásból ismerek, mondjuk, a Dürer kisterméből.

De ezeket a mostani arcokat nemhogy a Dürer pincében, de még a Dürer kertben sem fogom soha  látni.

Nem tudom, miért, de az A38-ra járni sikk. Ezzel nem a hajót akarom bántani, mert szeretem a helyet mint koncerthelyszínt, az egyik kedvencem. De nem értem, hogy miért annyira menő az üzletemberek, az ötven pluszosok és a kis csajok számára ez a hely. Ezeket az arcokat tényleg soha nem fogom azokban a bulikban látni, amikre járok. De igazából ez teljesen mindegy, csak nem értem. (A szerkesztő mindehhez csak annyit tenne hozzá, hogy nem egy koncerten megtapasztalta, hogy a közönség jó részét bazira nem érdekli maga a koncert, és történhet akármi a színpadon, a pult előtt ordítoznak. Ez okozott már nem egy kínos pillanatot – kizárólag persze azoknak, akik a zene miatt tódultak be a hajó gyomrába.)

Ezúton köszönöm a lehetőséget a Hajónak, a szervezőknek, noha nem volt számomra egy igazán kellemes este, de nem is lehet mindig kurva jó koncerteken részt venni. Várható, hogy néha becsusszan egy-két gyengébb etap.

A szerzőről

A jövőben én leszek a felelős, hogy a rock–metál világ nagyágyúiról minél több friss hírt és koncertbeszámolót kapjatok. Ígérem, nem leszek tétlen! Az igazán nagyok mellett pedig folyamatosan leereszkedünk az igazi mély underground pokolba is, hogy lássátok, mi megy a felszín alatt. Teljes magabiztossággal merem állítani, hogy rengeteg jó zenekar van (nem csak hazánkban) hanem külföldön is, akik nem kaptak eddig kellő figyelmet. Ebből a mocsokból származom én is, így garantálom, hogy nem fogtok unatkozni, ha minket választotok! Ha esetleg szeretnétek a zenekarotokról egy velős kritikát, keressetek engem!

Szólj hozzá!