A napokban ajánlottuk a figyelmetekbe Steven Tyler életrajzi könyvét, most megnézzük, mi van azzal, amit lekottázott…

Jó pár éve vártuk, hogy Tájler Pista bácsi elkészítse és kiadja szólólemezét, ezt a 2016-os nyár végre elhozta nekünk. Az Aerosmith körüli folyamatos hercehurcák, a bejelentett búcsúturné, a mizéria, hogy lesz új lemez, nem lesz, mi lesz, továbbá hősünk egyéb szereplései (American Idol-zsűri stb.) éppen annyira voltak biztatóak, mint amennyire elkeserítőek is. Majd jött a hideg zuhany: a lemez bizony country(pop) vizekre evez majd! Nincs ezzel semmi baj, ugyanis ezt az anyabanda is megtette párszor, kár is lenne tagadni, másrészt pedig díjazom, ha valaki mer mást csinálni.

A nagy kérdés már csak az volt: vajon sikerült?

Hosszan tudnék értekezni a countrypopról, ugyanis az elmúlt években jelentős kedvencemmé lépett elő a műfaj, és viszonylag sok előadót hallgatok. Bár a countrypop jelző önmagában szerintem kicsit elcsépelt lett mára, és ezen lemez esetében sem igazán állja meg a helyét, csak hellyel-közzel. Vannak itt blues-, rock-, de ténylegesen country dalok is, mégsem érzem úgy, hogy Tyler olyan terepre tévedt volna, ami tőle idegen lenne.

st

A countrys lüktetés szerintem –mint azt már említettem – az Aerosmith-ben is elég erősen benne van, főleg a Permanent Vacation-nel kezdődő “új” korszak óta. Ennek megfelelően az albumon akadnak bőven olyan pillanatok, amelyek a hamarosan jobb létre szenderülő anyabanda lemezein is gond nélkül helyett kaphattak volna. (Pl. az It Ain’t Easy, az Only Heaven, a The Good, The Bad, The Ugly & Me, de még a What I Am Doin’ Right? is ilyen szerintem.) Ellenben vannak itt olyan dalok, amelyek tényleg roppant idegenül hatnának, ha ez nem egy szólólemez lenne. A korábban kidobott Love Is Your Name és a Red, White & You felvázolt egy képet, hogy mire is számítsak, azonban mégis bőven akadt meglepetés. Nekem a balladák száma sem sok, ellentétben az utolsó, emiatt jelentősen gyengébb összképet mutató Aerosmith-lemezzel. Az mondjuk furcsa volt elsőre, hogy még az indítás is egy lassabb tétel, viszont a lemez íve ezzel együtt is rendben van. A pár borongósabb tételt remekül oldják az olyan felszabadult, tájleresen csöpögős-romantikus tételek, mint a Gipsy Girl, vagy a máshogy romantikus vallomás, ami ugyebár a szülőföldnek szól, a Sweet Louisiana  – az egyik legjobb a lemezen (“a videó le van tiltva az országban” YT), vagy a már említett Red, White & You.

A hangzásra és produceri munkára ezen a szinten teljesen felesleges lenne kitérni. Elképzelhetetlen lenne számomra, hogy ez a lemez akár csak egy picit is gyengébben szóljon.

Tökéletes a sound.

Ami viszont nem tökéletes: a Janie Got A Gun rendkívül felesleges átirata. Nem mondom, hogy rossz, de szerintem magamtól csak egyszer hallgattam végig. Ellenben a Piece Of My Heart feldolgozása bónusz dalnak teljesen rendben van. Hozzá nem tesz az eredetihez, de el sem vesz belőle szerencsére.

Az, hogy ez a lemez képes lesz-e Steven számára új piacokat nyitni, nem lehet megjósolni. Minden esélye megvan rá szerintem, hiszen ez a műfaj tényleg abszolút virágzik a tengerentúlon. Minden esetre ezt a dalcsokrot hallgatva és a többiek mostani projektjeit elnézve remélem, hogy a könnyes és végleges búcsú előtt azért egy Aerosmith-lemez is belefér majd, illetve, hogy ez a szólólemez akár Európában is meg lesz turnéztatva. Bécsig simán elmennék, hogy megnézzem. Várom a következőt! Remélem, arra nem kell ennyit várni majd.

A pontszám tükrözi a rajongást, tiszteletet és persze a műfaj szeretetét is… 🙂

Steven Tyler: We’re All Somebody from Somewhere 2016. (Dot Records)

8/10 pont

“Az élet rövid. Rúgd fel a szabályokat, bocsáss meg gyorsan.” A Steven Tyler–könyvről

A szerzőről

A zene számomra olyannyira kiemelt fontossággal bír, hogy szinte sosincs csend. Még a gyermekem is úgy nevelem, hogy szeresse a zenét, és így, közeledve a második születésnapjához úgy látom, sikerült az elképzelés. A párkapcsolatom jobbik és szebbik fele (egyazon személy!) tudta: megszokja ezt az életformát, vagy megszökik. Próbált szökni, de végül rájött, hogy megszokni egyszerűbb, így most már együtt neveljük azt a gyereket, azaz lassan kettőt. 🙂 Stílus? Úgy gondolom, hogy kinőttem már a kategorizálásból. Nem nézem, hogy mi az, csak az a fontos, hogy elhiggyem, őszinte legyen és élményt adjon. Remélem, hogy adok majd pár olyan cikket nektek, amiből ti is gazdagabbak lehettek pár élménnyel.

Szólj hozzá!