Ezt a mondatot szerintem minden olyan újságíró megkapja legalább egyszer, akit valaha akkreditáltak koncertre, vagy esetleg kapott promóciós példányt (nem, nem tiszteletpéldány, hiába hívják páran annak) CD-ből, könyvből, bármiből. Tényleg könnyű? Tényleg ér ezért megfeddni minket? Vagy csak a szokásos irigység?

Rengeteg esetben volt már, hogy megkaptam ezt én is:

"

Te könnyem mondod, Haver! Ingyen van ez Neked! Irigyellek, baszd meg!

"

Egy időben forrt bennem az indulat és vissza-visszakérdeztem:

"

A 10 év munkát is irigyled, amit beletettem, hogy oda kerüljek, ahol most vagyok?

"

Félreértések elkerülése végett két dolgot már az elején nem árt tisztázni:

Sehol sem vagyok. Nem vagyok sztárújságíró, nem vagyok celeb, meg semmi ilyesmi. Ezt azért mondom, mert az előbbi mondat kicsit félreérthető lehet egyesek számára, pont azoknak nyilván, akik irigylik az ingyenjegyet például.

Nem az a munka sok, amíg az ember megír egy cikket. (Bár ha igényes vagy arra, amit csinálsz, akkor az sem 5 perc.) Eljutni odáig, hogy írhass egy cikket, na, az már munka.

Nem tudom, hogy más miként csinálta ezt, én speciel 14-15 éves koromban, süldő rockerként a zenészek agyára mentem. Milliárd kérdést tettem fel egy tizedmásodperc alatt, és mivel érdekeltek a válaszok, elraktároztam az infókat. Később nyilván benőtt a fejem lágya, és visszavettem az agyramenési faktorból is, de az a pár év jó alapozás volt ahhoz, hogy később, amikor elkezdtem aktívan az újságírással foglalkozni, könnyebben jussak interjúlehetőséghez – és úgy egyáltalán bármilyen kontakthoz is.

Aztán jöttek a  következő lépcsőfokok: meg kellett tanulni rendesen írni. Sokan azt mondják, hogy ez tehetség kérdése elsősorban. Nem vitatom, valóban szükséges hozzá az is. Szerintem mégis két dolog kell hozzá még annál is jobban: szókincs és rengeteg cikk a fióknak. Az egyik legnagyobb példaképem, Stephen King is azt mondta:

"

Író akarsz lenni? Olvass sokat, írj sokat!

"

Tökéletesen igaza van. Szerintem is ez az alapja az egésznek: meg kell lennie a rutinnak, még akkor is, ha a közhiedelem szerint a rutinná váló dolgokban az ember nem leli örömét. Az én elképzelésem a következő: az embernek belekopnak az ujjaiba a szavak, szófordulatok, kifejezések egy idő után. Kialakul a stílus, alapvetően tudjuk, hogy mit várhatunk a cikkírótól, mégis okoznia kell néha meglepetéseket, különben könnyen ráununk. Nem véletlenül kaptam meg a 10 pontos Ric$ becenevet. Sajnos nem azért, mert annyira profin írtam, hanem mert minden szarért képes vagyok lelkesedni, és gyakran elvesztettem a tárgyilagosságom korábban. (Természetesen ez előfordulhat még manapság is. Kár is lenne tagadni.) Éppen ezért igyekszem objektívebb lenni, már amikor sikerül.

Ha fenti pár alap dolgon túl vagyunk, nem árt elvégezni legalább egy gyorstalpalót, hogy az alapdolgokkal tisztában legyünk. Nem mondom, hogy ez mindenkinél és minden esetben szükséges, hiszen több olyan kolléga van a jelenlegi, elsősorban zenei újságírásban, akinek nincs ilyen végzettsége, mégis leköröz több tanult újságírót. Viszont meg lehet tanulni pár dolgot egy-egy tanfolyamon, iskolában, ami rengeteg helyzeti előnyt adhat a későbbiekben. Itt olyasmikre gondolj elsősorban, hogy megtanítanak normálisan beszélni, artikulálni (én sajnos a mai napig hajlamos vagyok elfelejteni ezt), illetve, hogy mikor szabad közbeszólni, mennyire szabad, érdemes provokálni stb. Ezek nagyon fontos dolgok, ugyanis egy-egy interjú után az embert könnyen megjegyzik, ha jól/rosszul csinálta. Sokan gondolják szerintem, hogy nem, pedig nagyon is.

Ha a suli megvan és van lehetősége az embernek rendszeresen publikálni, az tök szuper. Érdemes kinézni pár “firkászt”, és tanulmányozni, hogy is megy ez a gyakorlatban. Nekem is megvoltak és megvannak azok, akikre példaképként tekintek, akiktől rengeteg tippet, trükköt, tanácsot és segítséget kaptam. (Csak pár példa: Talán nem is hinné Lénárd Laci, hogy mekkora része van abban, hogy még mindig írok. Rengeteget köszönhetek neki, szerintem ő kupált ki a legjobban. Aztán pedig ott vannak azok, akiknek a példája lebegett előttem, sőt, lebeg még ma is: Draveczky Ádám, Bánfalvi Ákos, Valentin Szilvi, Szilvás Gergő, Danev Gyuri, Pintér Miki, Nagy Andor, Vörös Andris, Sixx, Nihil_ak és még jópáran. Nem is lehet mindenkit felsorolni szerintem. Egy a lényeg: ezek az emberek rengeteget hozzátettek az általam ismert bandák számához. Azon felül rengeteg esetben kaptam tőlük visszajelzést, egy-egy kedves szót, mondatot, ami mindig segített egyenesben maradni…

Nos, akkor most egy kicsit vissza az elején tett felvetéshez, vegyük csak sorjában:

Ingyen koncertjegy, vagy hivatalos nevén akkreditáció (Nem, ez sem tiszteletjegy, az egy másik kategória, amiről nem most fogunk beszélni.):

Mint minden dolog, amit az újságíró ingyen kap, az akkreditáció is kötve van valamihez. Minél kisebb hal az ember, annál többet kell érte gályázni: előzetes ajánló cikk(ek), kihelyezett reklámok, a koncert után pedig egy beszámoló. Itt jegyezném meg, hogy a beszámoló hossza szubjektív, nem kell a Háború és békének lennie, de amit mondjuk egyes webzine-ek megengednek maguknak, az arcpirító.

Ingyen CD, könyv, DVD, póló, bármi (Nem, még mindig nem tiszteletpéldány.):

Nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a koncertjegyek esetében. Nem árt némi előzetes reklám, majd interjú, ismertető, kritika, valami érdemi cikk ezekről. Mondjuk ki: kvázi ezzel “fizetnek” ki minket a publicitásért. (Ezért csinálják páran, hogy inkább kifizetik ezeket, cserébe fenntartják a “jogot”, hogy esetleg ne publikáljanak róla.)

Amikor eljutsz az általad vágyott/irigyelt szintre, aztán jönnek a repicuccok, akkreditációk, koncerthegyek és társai, megírod és publikálod a töménytelen mennyiségű cikket, akkor talán egy kicsit átértékelődik, hogy valójában mennyire is vannak ingyen ezek a dolgok. Most fognak jönni a hangok és kommentek: már megint a sírás, a mentegetőzés és társai. Persze, szerintem is erről van szó. Mondhattam volna azt is: Öreg, csináld meg Te, csinálj jobbat. Akkor jött volna az: Na, ez a legszarabb kifogás! Ha nem mondok semmit, akkor meg mi van? Na, ugye, hogy igazam van? Én meg azt mondom:

Baszd meg, Haver.

Ha csak egyetlen újságíró is kevesebb cinkelést fog kapni ezek után, már megérte. De ha nem, akkor sem bánom, hogy megírtam.

A szerzőről

A zene számomra olyannyira kiemelt fontossággal bír, hogy szinte sosincs csend. Még a gyermekem is úgy nevelem, hogy szeresse a zenét, és így, közeledve a második születésnapjához úgy látom, sikerült az elképzelés. A párkapcsolatom jobbik és szebbik fele (egyazon személy!) tudta: megszokja ezt az életformát, vagy megszökik. Próbált szökni, de végül rájött, hogy megszokni egyszerűbb, így most már együtt neveljük azt a gyereket, azaz lassan kettőt. 🙂 Stílus? Úgy gondolom, hogy kinőttem már a kategorizálásból. Nem nézem, hogy mi az, csak az a fontos, hogy elhiggyem, őszinte legyen és élményt adjon. Remélem, hogy adok majd pár olyan cikket nektek, amiből ti is gazdagabbak lehettek pár élménnyel.

Szólj hozzá!