Teltek az évek, és valamikor az amerikai nagy country-pop robbanás előtt nálam is kezdett kicsit lanyhulni a lelkesedés, és feltettem magamnak a kérdést: való-e európai embernek a country muzsika?

A címadó rigmust Death Jani cimborámtól szedtem, ő piszkált mindig ezzel, amikor éppen country napjaim voltak, valamikor 15 évvel ezelőtt. Akkoriban úgy működtem, és még most is vissza-visszatér, hogy pár naponta váltottam stílust, vagyis 2-3 napig ment a punk, majd jött a metal, a blues, esetleg rap, aztán – mint gondolom, kitaláltátok – a country. Ez még manapság is így megy, hogy képes egy-egy stílus napokra beragadni a discmanembe. Amikor jött anno egy-egy ilyen country etap, akkor jött a Jani azzal, hogy bizony, ez a muzsika nem neki szól. Teltek az évek, és valamikor az amerikai nagy country-pop robbanás előtt nálam is kezdett kicsit lanyhulni a lelkesedés, és feltettem magamnak a kérdést:

"

Való-e európai embernek a country muzsika?

"

Aztán történt egyszer, valamikor 2008-ban, hogy egy cimborám odakapcsolt a Kickin’ Country Radio-ra, mondván ö szereti ezt a zenét, hallgassuk kicsit. Alapból ignorálom a rádiót, mert általában dögunalom, tele szar zenével, gondoltam én. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem túl sok netes rádiót ismertem akkoriban.) Eléggé ott ragadtunk ezen az adón, majd egyre többször hallgattam magamtól is, és a mai napig gyakran kapcsolok ide, ha éppen nincs mit hallgatnom. (Igen, szokott ilyen lenni…) De vissza a konkrét eseményhez: egyszer csak megszólalt Alan Jackson éppen aktuális új dala, a Country Boy. Bevallom: nem ismertem az öreget előtte, de ez a dal annyira elkapott, hogy azt sem tudtam hirtelen, hogy Esztergomban rohadok egy üzletben, vagy valahol a “mocskos délen” vágtatok a pampákon??? Volt valami olyan abban a dalban, akkor, ott, hogy hazaérve ugrottam a netre, és máris elkezdtem kutatni Alan bácsi lemezei után. Napokon belül konstatáltam: bizony új kedvencet avattam…

Előtte a country-hallgatás leszűkült a standard-ekre: Johnny Cash, Willie Nelson, Hank Williams, Hank Williams Jr., a poposabbnak mondható vonalról Uncle Kracker, Kid Rock, majd Zac Brown. Aztán Mr. Jackson feltárt egy új aspektust, amivel azt érte el, hogy elkezdtem szomjazni ezt a zenét, de nem igazán tudtam, hol és mit keresgéljek? A Kickin’ ugyan adott egy alap útmutatást, valamiért mégsem sikerült kedvencekre bukkannom. Egészen 2013-ig kellett várnom a nagy áttörésre, amikor végre megszabadultam a béklyóként fogva tartó gyártól, ahol addig szenvedtem, majd az új munkahelyemen végre tudtam zenét hallgatni munka közben, így mehetett az ismerkedés. 2009-től ugyan bejött a country mellé a southern rock és a blues is elég erőteljesen, és rockosabb mivoltuk miatt kicsit ki is szorították a countryt egy időre, de a már említett 13-as évben kicsit elkezdtem jobban utánanézni a dolgoknak. Bejött Kenny Chesney, Sheryl Crow, Carrie Underwood és Blake Shelton is. Egyre jobban elvoltam ezzel a zenével, viszont egy baj maradt: valamiért csak jó időben csúszott. Ahogy Kovi barátom mondta: nyáron nem hallgatunk metalt, vidám zene kell! Így tavasztól őszig szinte csak ilyesmi ment. Belekeveredtem egy country/rockabilly csoportba a Facebookon, ahol megismertem Peidl Balázst, akinek talán a legtöbbet köszönhetek, ha ez a műfaj szóba jön. Ő kezdte el a kortárs előadókat mutogatni, így jött a Mumford & Sons, Jake Owen, Owl City és társaik. Ő valahogy egyébként is tudja, mikor mit kell mutasson, érzi, hogy mi az, ami nekem bejöhet. Amikor valamit nem akartam meghallgatni, de ő tudta, hogy az nekem tetszeni fog, nem adta fel, addig küldte, amíg meg nem hallgattam. Nem tudok eléggé hálás lenni neki ezért. Ott romlottam el végleg szerintem, hehehe. Innen már kerestem magamnak is az előadókat, hiszen már csak figyelni kellett a videómegosztón kiajánlott előadókat. Jött a Florida Georgia Line, Luke Bryan, újra felfedeztem Blake Sheltont, jött Parmalee, Lady Antabellum és még nagyon sok más is.

Fontos megjegyezni még, hogy hazai country csapatok is akadnak, ráadásul vannak igazán jók ám közöttük. Nem feltétlenül a Fonográfra, vagy a Sprintre gondolok, bár bevallom: itt is akadtak nagyon pofás dalok. A hazai country helytartója kétségkívül a 100 Folk Celsius, akik ugyan gyermekdalaikkal váltak igazán ismertté, a felnőtteknek készült lemezeik szerintem letehetők a kinti nagyok anyagai mellé, minden tekintetben. Aztán semmiképpen sem szeretném kihagyni a Redneck Roadkill zenekart, ugyanis ők most egy kicsit felszították bennem a tüzet, hogy magam is elkezdjek, legalább fejben végre dolgozni a saját bandán és lemezen. (2072-re kb. lesz demo…) Ők egy olyan formáció, akikre bizony érdemes odafigyelni, ha ezt a muzsikát szereti az ember fia (vagy lánya). Végezetül pedig nem szabad elmenni a Konyha elnevezésű banda mellett sem, ugyanis a Magashegyi Undergroundból ismerős Szepesi Matyi megmutatta, hogy lehet country-pop (szerű) zenét tolni magyarul is úgy, hogy az bizony jó legyen!

A kitérő után pedig most már boncolgatom a kérdést is, ígérem. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy a mérhetetlen szabadságérzet mellett mi fog meg ebben a zenében. Ha valakit nem kap el az érzés, a hangulat, akkor nyilván csak azt hallja, hogy a szerelem/bulik/család/Isten/fegyver témakörök sematikusan ismétlődő halmaza az egész – szirupos dallamokkal. Azonban ha elkap, akkor bizony onnantól nincs megállás. Hiába van itthon nekünk meg a saját népzenénk (amit szintén imádok), a saját hitünk, nézőpontjaink… Ám ezen a ponton vissza kell kérdezzek: nem lehetne, hogy most az egyszer kicsit legyünk befogadóbbak? A hazaszeretetük miért rosszabb, mint a miénk? Amikor a countrydal arról szól, hogy szeressük a hazánkat, szeressünk a családunkat, higgyünk, akkor azt nyugodtan vonatkoztassuk magunkra. Nyilván a felvevőpiac nagysága miatt játszanak ezek az előadók, zenekarok odakint 50-60000 embereknek, de mi lenne, ha egyszer-egyszer mi is megpróbálnánk egy-egy ilyen dalt meghallgatni és átérezni egy picit? Nem hiszem, hogy rosszat tenne a lelkünknek. 🙂 Arról nem beszélve, hogy az egészséges férfiideálnak, férfias megjelenésnek is jót tesznek ezek a „reggelire tesztoszteront kajáló macsók”, hehehe. 🙂

Talán már feltűnt, én nem kicsit vagyok szentimentális. Amióta a fiam megszületett, ez még rosszabb lett. Bele sem merek gondolni, mi lesz, ha megszületik a második gyermekem júniusban. Nyilván eltervez az ember előre egy csomó dolgot, hogy mi lesz, ha már ott lesz egy csöppség az életében, aztán ezek nagy része természetesen nem úgy következik be. Az egyik ilyen volt, hogy majd én is hallgatom a fiammal a gyereklemezeket, meg a többi kifejezetten csemetéknek való okosságot. Nos, ez ott megdőlt, amikor már a pocakban rugdosódni kezdett bizonyos dalokra, a születése után pedig kifejezetten “tombolni” ezekre. Az egyik dal, aminek az elmúlt két évben egy cseppet sem kopott meg a hatása nem más, mint Alan Jackson Litty Bitty című dala. Ha figyelmesen meghallgatjuk a szöveget, a dalt, akkor konstatáljuk, hogy ez igazából egy gyerekdal, a legjobb fajtából. Minden alkalommal félbeszakítja még a hisztit is, akkora érzelmeket képes kiváltani. Megy a tapsolás, ha a koncertvideót nézzük, a táncolás, ha a klipet, vagy a kettő keveréke, hangulattól függ, de reakció mindig van. A mai napig az egyetlen zenei stílus ez, amiből szinte mindenkit szívesen hallgat a Kisfickó, nekem ez azért jelent valamit. 🙂

Aztán a következő lépcsőfok minden esetben Kata, a feleségem. (Még nem az, de előbb-utóbb az lesz, ha igent mond, ha nem.) Amikor azt mondja egy zenére, hogy oké, vagy esetleg tetszik neki, akkor tudom, hogy nyugodtan hallgathatom otthon anélkül, hogy fennálljon a kilakoltatás veszélye. Ez bármennyire megmosolyogtató, szerintem egy fontos tényező, hahahaha. 🙂 Sokadszor is képesek vagyunk potyogó könnyekkel nézni a Litty Bitty koncertvideóját, ahogy a közönséget mutatják, a reakciókat, a mosolygó kislányt… Ellák bulizik, mi sírunk, hehe. Tökéletes leosztás. Érdemes megnézni, tele van őszinte reakciókkal a videó, ami nekem például minden alkalommal átjön.

Még mielőtt elvesznék a karakterekben, úgy gondolom, jobban jártok, ha inkább keresek valami nagyon okos konklúziót a végére, és lezárom ezt a gondolatmenetet. Azt tapasztalom, hogy az emberekben van egyfajta zsigeri utálat az amerikánus dolgok iránt. Élből lehurrogjuk a countryt, a Valentin-napot (az üzenete szerintem kifogástalan), a Halloween-t (tudom, hogy kelta eredetű, nem kell az okoskodás, de az általunk ismert forma leginkább az amcsiktól jött be), meg a kisfaszomöccsét is, csak mert jenki! Meg sem próbáljuk megvizsgálni a dolgot, hogy ez most nekünk is jó-e, egyetértünk-e vele vagy szimpatikus-e egyáltalán. Megkérek mindenkit arra, aki nem szimpatizál ezzel a zenével, különösebb ismeretség nélkül, de esetleg miattam, vagy oldal miatt elolvasta ezt a kisregényt, tegyen egy próbát! Olvassa el a szövegeket, legalább a belinkelt dalokét. Ha nem tetszik az üzenet, ha nem értesz egyet vele, semmi baj, nem kell hallgatni, de legalább már tudod, hogy mire mondasz nemet. Viszont szívből remélem, hogy ilyen olvasó nem lesz…

A tökéletes zárszó:

A szerzőről

A zene számomra olyannyira kiemelt fontossággal bír, hogy szinte sosincs csend. Még a gyermekem is úgy nevelem, hogy szeresse a zenét, és így, közeledve a második születésnapjához úgy látom, sikerült az elképzelés. A párkapcsolatom jobbik és szebbik fele (egyazon személy!) tudta: megszokja ezt az életformát, vagy megszökik. Próbált szökni, de végül rájött, hogy megszokni egyszerűbb, így most már együtt neveljük azt a gyereket, azaz lassan kettőt. 🙂 Stílus? Úgy gondolom, hogy kinőttem már a kategorizálásból. Nem nézem, hogy mi az, csak az a fontos, hogy elhiggyem, őszinte legyen és élményt adjon. Remélem, hogy adok majd pár olyan cikket nektek, amiből ti is gazdagabbak lehettek pár élménnyel.

Szólj hozzá!