A Motörhead frontembere maga a szentháromság megtestesítője: Sex, drog and Rock and roll! Életrajzi könyvében meg is győződhetünk arról, hogy nem a lassú, eseménytelen élet megtestesítője volt, hiszen a drogok és nők lábai között érezte magát a legjobban. Persze, csak akkor, ha nem volt a kezében hangszer.

Lemmy életrajzi könyve bepillantást enged egy zeneszerző, szövegíró, basszusgitáros, énekes és zenei ikon életébe, döntéseibe és az élethez való viszonyába olyan kendőzetlenül őszinte szavakkal, amitől azért még Iggy Pop szeme is kikerekedne. Lemmy maga volt az elpusztíthatatlan rockerőmű. Megélte azt a rock and roll érzést, amiről a legtöbb zenész csak papol, a való életben már inkább a dollárjeleket figyelik és a keménységük megáll a tetovált külsőnél. Ő viszont soha nem adta el sem magát, sem zenekarát, és ha valakire lehet azt mondani, hogy haláláig ugyanaz a nőfaló volt, akit ugyanolyan közlésvágy hajtott túl a hatvanon is, mint fiatalon, akkor az csak Lemmy lehet.

Példaértékű ember, és nem azért mert drogozott és falta a puncikat, hanem mert hű maradt önmagához egészen a haláláig. Hány, de hány ember ül ma az irodában és robotként jár meetingekre, beszámolókra, elemzésekre és brainstormingokra úgy, hogy már szabad pillanatában sem jut eszébe régi önmaga, aki ma szemen köpné azért, mert feladta nem csak az álmait, de az elveit is.

Ezért példaértékű Lemmy, mert soha nem a pénz és a hírnév volt a szeme előtt, hanem a rock and roll! És abban verhetetlen marad, amíg világ a világ. A White line fever könyv bevonul a legendák sorozatába, és a polcon mindenképp a Zabhegyező és az Úton közé kell berakni, hogy mindig kéznél legyen, ha esetleg egy gyengébb pillanatodban elfelejtenéd önmagad és azt, hogy merre van a te utad.

"

Dikmik és én akkor már három napja fenn voltunk, mert óriási adag Dexedrine-t nyomtunk le. Akkor egy kicsit beparáztunk, és beszedtünk pár nyugtatót – Mandraxet -, de aztán úgy éreztük, hogy ez nem elég érdekes, mert túlságosan lehozott bennünket, így bevettünk egy kis LSD-t, aztán meg egy kis meszkalint, hogy színesebbé tegyük az egészet. Kezdett kicsit ijesztő lenni, úgyhogy bevettünk még pár szem Mandraxet… és aztán egy kis speedet toltunk, mert már megint túlságosan lelassultunk. […] Mire fel kellett volna mennünk a színpadra, Dikmik és én olyanok voltunk, mint két deszka.
– A kurva életbe, Mik – mondtam -, meg se tudok mozdulni. És te?
– Én sem – felelte. – Óriási, mi?
– Igen, de mindjárt fel kéne mennünk a színpadra.
– Ó, majd segítenek nekünk – bizonygatta.
Tehát a roadie-k beakasztották a csizmáink sarkát a színpad hátsó végébe, és feltoltak álló helyzetbe, majd a nyakamba akasztották a basszusgitáromat.
– Ezzel megvagyunk – mondtam. – Merre van a közönség?
– Arra.
– Milyen messze?
– Tíz méter.
Így hát odamentem – Egy, kettő, három, négy, öt, rendben. Gyerünk!

"

lemmy-white

 

 

 

 

 

Kilmister-Garza
White line fever – Önéletrajz
Helikon Kiadó,  2016.

 

 

 

Kapcsolódó cikkeink:

Tisztelet Lemmynek

2016: egyre szegényebb a világ

A Rainbow bár után tőlem már jöhet bármi!

A legnagyobb rockikon nincs ott az ikonok között!

A szerzőről

Fesztiválzabáló és léggitár gyilkos vagyok. A rockzene nekem az, ami a régészeknek Attila sírja. Keresem és kutatom. Az más kérdés, hogy én tudom, hol temették el Attilát, de eddig senki nem kérdezett meg róla. Ahogy én sem kérdeztem meg egy régészt sem, hogy miért kell elbutulnia a mainstream zenének. Előszeretettel ragadnak el az érzelmek, és olykor utolér a nosztalgia, amikor még nem vettünk fel telefonnal koncertet, hanem helyette idegenekkel pogóztunk. Ahogy még most is, mert régi vágású gyerek vagyok. Sör és Rock and Roll!

Szólj hozzá!