Beköszöntött az igazi tavasz, de egy mániákus koncertlátogatót ez nem tántorítja vissza egy jónak ígérkező klubbulitól. Oké, reggel elindulni rövidnadrágban hiba volt. De korrigáltuk, és fejest ugrottunk az Akváriumba, ahol a She Loves Pablo, a The Southern Oracle és az Apey And The Pea tépte le a fejünket.

Utálom az ilyet, de a munka miatt éppen csak beestem az Erzsébet térre, így a She Loves Pablo-ról semmit sem tudok mondani, bocs. A The Southern Oracle meg nem az én zenekarom, ezt előre leszögezem. Mindig megnézem őket, amikor valamelyik kedvencemmel játszanak, de ez a fajta metál távol áll tőlem. Kegyetlen ügyesen, kegyetlen jól játszanak, kegyetlen jól meg tudják mozgatni a népet, de nem nekem szól, amit tolnak.

Rövid átszerelést követően, nem sokkal este tíz után felcsendült egy gregorián intró, elsötétült a színpad, és a halál négy lovasával – azaz a The Four Horsemen című számmal – berobbant a színpadra az Apey And The Pea. Be kell vallanom, hogy ezúttal pozitívan csalódtam az Akváriumban. Anno a Skindreden borzasztóan szólt a hangcucc, most meg csak azt éreztem, ahogy letépi a fejemet Maki (Makai László) lábdobja, aztán a letépett fejemen ugrálnak Apey (Áron András) riffjei. A hangzás fasza, szinte már-már kifogástalan, a srácok a helyükön, és ordít a Devil’s Nectar egyik legjobb dala.

Kell ennél jobb koncertindítás?

Az este alapjaiban véve nagyon jól volt felépítve. Elindultunk a pokol felé az első albummal, innen előkerült többek közt a Nay című szerzemény, illetve később még a Judas, aztán szépen megérkeztünk a pokol kapujába, hogy meghallgathassuk az Abraham és a Leprechaun Skin számokat. Aztán jött a buli egyik legjobban várt dala, az a dal, amiről mindenki beszélt a héten – hiszen frissen debütált a Slaves klipje. Egyszerűen nincsen más szó erre a számra, mint az, hogy zseniális – élőben is! A tipikus thrasher Exodus iskolás riffre ráépül egy olyan stoner húzás, amitől még a budai vár alapjai is megremegnének.

A Pothead alatt valahogy mindig azt a késztetést érzem, hogy ordítsak teli torokból és csak rázzam a fejemet. És itt volt az a pont, amikor hátrapillantottam a tömegre, és nem értettem, hogy minek darálnak úgy a srácok, mintha egy metalcore buliban lennénk. Ezeknek a daloknak számomra nem az a lényegük, hogy halálra aprítsuk a másikat… De lehet, hogy én vagyok csak régimódi. A másik jelenet, amin marha jót derültem, amikor egy udvarias, kigyúrt fiatalember megkérdezte a biztonságit: felmászhat-e a színpadra, hogy beugorjon a tömegbe…

Haver, mit vártál?

Bezzeg, amikor még csak az R33-ban játszottak a srácok, mi? Mondhatnám ezt, de nem teszem, mert marhára örülök annak, hogy ez a három jómadár ennyire profi és sikeres abban, amit a világon a legjobban szeretnek. Megérdemlik azt, hogy ilyen bulikon játsszanak. Nem tudok rájuk rosszat mondani. S mikor már mindenki egy jó ideje teli torokból ordított, visszajöttek a ráadással, amiben szerepelt egy új, Death című dal is, amit az amúgy eléggé szűkszavú frontember csak úgy jellemzett, hogy ez a második lépcsőfok a pokolba vezető úton.

Ha a szeptemberben megjelenő lemez ezt az utat követi, mint ez az új dal, akkor a HEX-ben sem fogunk csalódni. Nehezen tudnám leírni, hogy milyen is a dal, mivel annyira magával ragadott a pillanat, hogy csak az az érzés maradt meg bennem  – és szerintem jó pár emberben –, hogy ezt még hallani akarom!

Fotó: Erdős Júlia

A szerzőről

A jövőben én leszek a felelős, hogy a rock–metál világ nagyágyúiról minél több friss hírt és koncertbeszámolót kapjatok. Ígérem, nem leszek tétlen! Az igazán nagyok mellett pedig folyamatosan leereszkedünk az igazi mély underground pokolba is, hogy lássátok, mi megy a felszín alatt. Teljes magabiztossággal merem állítani, hogy rengeteg jó zenekar van (nem csak hazánkban) hanem külföldön is, akik nem kaptak eddig kellő figyelmet. Ebből a mocsokból származom én is, így garantálom, hogy nem fogtok unatkozni, ha minket választotok! Ha esetleg szeretnétek a zenekarotokról egy velős kritikát, keressetek engem!

Szólj hozzá!