Mi a francért tölti meg a Dürert a tribute? Miért töltitek meg a termeket? Miért? Basszus, mindegyik aktív zenekar, azért a környező országokban simán el lehet csípni őket…

Hogy mi a bajom? Azt még az orvos sem tudta pontosan megmondani, de valamiért mindig önként jelentkezem a pofonért. Így teszek most is. Jöjjön egy olyan felvetés, ami ősidők óta kiakasztja azokat, akik küzdenek azért, hogy fennmaradjanak a zenei felszínen. Mi ez a kérdés? Tök egyszerű: van-e létjogosultsága egy tribute zenekarnak? Van-e értelme egy most is aktív zenekar után csinálni egy tribute zenekart? Nézzük sorban a dolgokat.

Van egy lelkes gyerek vagy felnőtt ember, aki szeretne megtanulni zenélni. Az, hogy miért, most tök lényegtelen. Vesz egy hangszert, elkezd tanárhoz járni, vagy otthon autodidakta módon tanulni. Tök szép, tök király, van remény, hogy az emberek még akarnak alkotni valamit, DE! Egyből senki sem fog elkezdeni dalokat írni, senki sem fogja lenyomni elsőre a Highway To Hell riffjét. Ellenben szinte száz százalék, hogy mindenki elkezdi megtanulni a Boci boci tarkát, a Hullapelyhest, esetleg egy AC/DC dalt, majd később, ha úgy van, a Sweet Dreams-t (ezzel mindig le lehetett venni a lányokat a lábukról), de még ott van az Egyszerű Dal is, ami tuti siker. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen úgy fejlődik az ember, ha tanul. Ha megtanulsz egy dalt, amit más írt, észrevehetsz benne olyan technikai finomságokat, amiket a jövőben is hasznosítani tudsz majd, a saját arcodra tudod formálni, és így szépen lassan lesz egy egyedibb stílusod, és írhatsz olyan dalokat amiket talán még más nem írt.

Egy idő után azonban kell melléd egy zenekar, mert azért lássuk be, az egyik legjobb dolog a világon úgy dalt írni, hogy azt többen adjátok elő… Tegyük fel, hogy a haverokkal lementek az első próbára, és ott álltok, mint a hülye gyerek, hogy most mi legyen. Ugye jammelni még annyira nem tudtok, mivel ez az első zenekarotok, meg amúgy is valamivel össze kéne szokni, hogy érezzétek egy kicsit jobban a másik lüktetését. Ilyenkor van az, hogy, hopika, te szerted a Kyus-t? Én is, játsszuk el a Demon Cleanert meg a One Inch mant. Hölgyeim és Uraim, VOILA! Megvan, amivel össze lehet szokni, megvan a közös ösvény, amin ellehet indulni. Frankók vagytok! Egy ideje már játsszátok a dalokat, királyul megy, becsúszott közben két saját dal is végre. Kezditek úgy érezni, hogy ezt meg kéne mutatni a nagyvilágnak.

Zsír, mehet a buli!

És itt kristályosodik ki az egész lényege. Amikor ráérzel arra, hogy milyen a saját dalodat játszani. Amikor megvan az a bizsergés, hogy ez a tied, és jobbakat is akarsz írni. Mikor nem az számít, hogy most mennyien vannak a koncerteden, hanem csak az számít, hogy te játszhatod a saját dalodat. Ezért képes vagy bármire. Szenvedsz, ha kell mert a termet ki kell fizetni, így meg hónap végén csak vajas kenyeret vacsorázol, de megéri, mert zenélsz! Beleölöd a lelkedet, a szabadidődet, nincs időd a családodra, a barátnődre, de csinálod, mert ettől lesz kerek az életed. Csütörtök reggel hulla vagy a melóban a szerda késő éjszakáig tartó próba miatt, de megéri, hogy csak pár órát alszol, mert azt csinálod, amit szeretsz. Nyújt egy olyan pluszt az életedben, amit más nem tud helyettesíteni. Azért egy idő után elkezdi mozgatni a fantáziádat, hogy hol vannak az emberek. És ekkor belefutsz a Facebookon egy bejegyzésbe, amiben azt látod, hogy tribute zenekarok megtöltik a Dürert, miközben az olyan underground zenekarok, akik tíz-húsz éve nyomják a kis teremben játszanak ötven embernek. Pedig baszki…. tényleg jó az a banda, de tényleg! Más országokban odafigyelnek rájuk, de itthon nem kapják meg, amit megérdemelnek. Nem játsszák őket a rádiók, nem kapnak nagy segítséget, szponzori támogatást senkitől – és mégis tolják rendületlenül. Hisznek abban, amit csinálnak. Ekkor elgondolkozol, hogy van-e értelme az egésznek, de van.

Csak egyet nem értesz.

Mi a francért tölti meg a Dürert a tribute? Miért töltitek meg a termeket? Miért? Basszus mindegyik aktív zenekar, azért a környező országokban simán ellehet csípni őket. Persze itt jön az, hogy külföldre hogy megyünk ki? Nem vészes már ez, haver…. Bécsbe kijuttok, ha összeültök négyen, akkor fejenként ötezerből maximum. Az egész marha nagy élmény, de ne nézzük most ezt a külföldre menetelt akkor. Áruljátok el nekem, hogy miért nincsenek tele a koncerttermek egy régebbi zenekaron, akik itthon is viszonylag ismertek? Direkt nem fogok neveket írni, akinek inge…

Küzdenek, áldozatokat hoznak – és nem, baszki.

Jön egy ismertebb fellépő, játszik előtte egy efféle magyar zenekar, és azt látom, hogy kong a terem az ürességtől. Emberek, tessék elmenni és megnézni az igényes, színvonalas bandáinkat! Tele vagyunk ilyenekkel, és nem csak a metál vonalon. Menjetek rendes koncertekre és csapassátok! Ne üljetek otthon azt hajtogatva, hogy majd legközelebb. Nem! Itt a jó idő, ki kell mozdulni, és persze támogatni ezeket a zenekarokat, akik nemesbítik a magyar metál hírnevét.

A szerzőről

A jövőben én leszek a felelős, hogy a rock–metál világ nagyágyúiról minél több friss hírt és koncertbeszámolót kapjatok. Ígérem, nem leszek tétlen! Az igazán nagyok mellett pedig folyamatosan leereszkedünk az igazi mély underground pokolba is, hogy lássátok, mi megy a felszín alatt. Teljes magabiztossággal merem állítani, hogy rengeteg jó zenekar van (nem csak hazánkban) hanem külföldön is, akik nem kaptak eddig kellő figyelmet. Ebből a mocsokból származom én is, így garantálom, hogy nem fogtok unatkozni, ha minket választotok! Ha esetleg szeretnétek a zenekarotokról egy velős kritikát, keressetek engem!

Szólj hozzá!