Szakácsi Gábor (Greg) Amerikában élő énekes, gitáros, zeneszerző, a C.A.F.B. nevű punkzenekar alapítója. Már a 90-es években kultikussá vált zenekar a botrányaikról is híres volt, például első fellépésük 1991-ben volt, a Barlang Művelődési Házban Szentendrén, ahonnan rongálás és rendzavarás miatt aztán ki is tiltották őket. Greg 1999-ben Amerikába költözött, mondhatni elmenekült addigi életétől, majd 2004-ben Seattle-ben megalapította a Sledgeback zenekart .

Gábor énekstílusának hatásai megtalálhatóak a kilencvenes évek végén és azt követően érkező magyar underground rockzene generációjának zenei világában. A 90-es évek hazai punkjának szerves részét képezi a C.A.F.B. („Cops Are Fucking Bastards” vagy „Cirkuszi Akrobaták Fergeteges Bemutatója”) , nyakig benne volt a szubkultúra újhullámos kialakulásában. És ebben masszív szerepe volt Gábornak. Vele készült ez az interjú, amelyben beszéltünk múltról, jelenről, jövőről és persze a punkról is.

Mi volt a fő oka annak, hogy elhagytad az országot?

Őszintén szólva az első gondolataim az életben maradás körül forogtak, mivel egy kemény helyzetből érkeztem egy ismeretlen világba. Az egésznek a mozgató rugója a barátnőm volt, aki kihívott magához, de a háttérben azért ott bújtak az egészségemmel kapcsolatos dolgok is. Gondolom, ezt mára már sokan tudják és nem is titkolom, a drogokkal kapcsolatos problémákból nem volt más kiút számomra. 1999 júliusában eldöntöttem, hogy Amerikában maradok. Távolabbi terveim nem voltak, mivel azt sem tudtam, mit hoz a következő nap. De szerettem volna zenélni, ez volt az egyetlen, ami biztos. 

A C.A.F.B. itthon nagy hatású punk zenekarnak számított, címlapra kerültetek, sikeres banda volt. A siker csúcsán hátrahagyni ezt az egészet komoly döntés lehetett. Mit gondolsz, mi lenne ma, ha akkor mégis itthon maradsz?

Azt nem tudom, szerintem a dolog sokkal rosszabbra is fordulhatott volna, pontosan az életvitelemnek köszönhetően. A körülöttem lévő emberek 1999 elejére már előre temettek. Lehetséges, hogy nem ünnepeltem volna meg a következő születésnapomat.

Mennyi ideig tartott, amíg megtaláltad önmagad az itthoni szex-drog-rock and roll életvit után?

Nehéz volt és évekig tartott, mire lábra tudtam állni. Persze barátokat hamar találtam, és még 1999 őszén el is kezdtem koncertezni egy helyi bandával. Ettől függetlenül az itteni életvitelem kialakítása évekig elhúzódott. Később is voltak nehézkesebb időszakaim, de szerencsére közel sem olyan kemények, mint anno Magyarországon.

Kinek a hatására kezdtél zenélni?

1988. lehetett, amikor először játszottam gitáron, majd kaptam is egy hangszert, egy Jolana Vikomt gitárt édesanyámtól. Főleg a régi punk zenekarok hatására kezdtem el játszani, de később azért tágult a látóköröm. Ahogy emlékszem, az első dalok, amelyeket megtanultam, a UK Subs-Warhead, Sex Pistols-Anarchy in the UK, és azt hiszem, egy Ramones-szám volt… Aztán persze keresgéltem anyám bakelit lemezei között olyanokat, mint például a Rolling Stones, ami ugyancsak elég sokszor a lejátszóba került otthon.

Szerinted ma vagy a 90-es években volt könnyebb zenésznek lenni?

Nem egyszerű erre választ adni, mivel nem tudom, mennyire nehéz ma a zenei pályán elindulni. Annyi biztos, hogy én minden egyes lemezzel újra kezdem az egészet. Ez a lényege a dolognak. Mindig el kell érned a mélypontot ahhoz, hogy letisztulj, és újra, őszintén el tudj kezdeni építkezni. Egyébként csak az előzőt ismétled – így készülnek olyan lemezek, amiket elfelejtenek az emberek később. Szerintem mindkét korszaknak megvannak a nehézségei. Manapság talán könnyebb hozzájutni a hangszerekhez és összehozni egy albumot, viszont a többség csak a pillanatnyi divatot szeretné követni, ami miatt nagyon sok zenekar dalai egyformán szólnak. Sok esetben nincs igazi egyéniség és nem tűnik őszintének a dolog. Én azt mondom, ismertté válni azért nehezebb volt a 90-es évek elején. Nem volt internet őrület, nem volt Facebook, semmi ilyesmi. Saját magunk csináltunk mindent, a plakátragasztástól a gitárszerelésig. Ez csak 1997 után vált kicsit egyszerűbbé, mikor kijött a Zanza című lemezünk egy jó kiadónál.

 

Jól érezhető, hogy karizmatikus egyéniségeket már nem termel ki a zenei élet. Van utánpótlás szerinted akik akkora hatással lesznek a világra, mint Kurt Cobain vagy Jim Morrison?

Szerintem ez csak egy ilyen időszak, de nem tűntek el az ilyen előadók, csak máshogy vannak felépítve a produkciók. Biztosan léteznek nagy alkotók olyan műfajokban, amiket esetleg én nem hallgatok. Gondolj csak az új típusú country stílusra, amelynek a képviselői totálisan megtöltenek minden stadiont, vagy az új dj-kre. Szerintem az elmúlt években a dj-k voltak ilyen nagyok, mivel másra volt szüksége a világnak. Én nem vagyok rajongója az ilyen típusú zenének, de elismerem, hogy ebben a korban ők azok, akik a legközelebb állnak a múlt megasztárjaihoz. Majd ez is megváltozik, és jön valami más.

Miben látod a különbséget az amerikai és a magyar zenei kultúrában?

Rengeteg példát lehetne említeni. Azt gondolom, a történelmi és a kulturális különbségekből adódóan eleve mások a zenei alapok. Mivel az amerikai könnyűzene a nyelv miatt nagyon elterjedt a világon, ezt érzik az emberek standardnek. Így sok esetben például Magyarországon is azt tartják jónak, pedig nem feltétlenül az. Zeneileg nem biztos, hogy az amerikai csapatok jobbak, inkább csak az anyagi háttér miatt szólnak jobban a dalok, és ezért jut több idejük a gyakorlásra is. Ekkora előnyökkel egyértelműen jobb lesz minden produkció. Másrészt az üzleti háttér és a vásárlói réteg is sok esetben monumentális egy amerikai zenekar számára, ami főként az angol nyelvnek és a zeneipar anyagi erejének köszönhető. Láttam itt olyan dolgokat, amikről álmodni sem mernék.

Mit jelent számodra a PUNK?

Erről sok emberrel beszélgettem, és érdekes módon mindenki teljesen másként látta a dolgot. Szerintem ez egy szörnyen tág fogalommá nőtte ki magát az elmúlt 30 év folyamán. Mivel az idő múlásával én is változtam, így bennem is formálódott a dolog. 42 évesen nálam a punk igazából az életem részét képezi, belenőtte magát a testembe és a lelkembe. Függetlenül attól, hogy a totális hatalommal való szembenállásban, a nyers lázadásban gyökerezik, nekem nem ezt jelenti feltéttlenül. Számomra egyfajta útkeresés és az élet dolgainak több oldalról való megközelítése, megértése. Szeretek a saját gondolataim ellen is lázadni és megkérdőjelezni a saját világom darabjait, ami a punk látásmód alapja. Így a békéhez vezető úton nemcsak saját magamban fogadom el a különböző véleményeket, hanem a külvilág felé is nyitottabbá válok. Ez segít, hogy mindenkit megértsek. Ez nálam a punk. A szókimondás, amit a dalaimban hallasz, csak azután jön, hogy megpróbáltam átlátni a dolgok minden oldalát.

Amikor 2004-ben megalapítottad a Sledgeback zenekart, milyen tervekkel indítottad el? És megvalósultak?

Egy projektet akartam, miután úgy éreztem, a C.A.F.B-vel addigra már mindent kiírtam magamból. Új utakat kerestem, zenéltem más amerikai bandákban is, de mivel ezek unalmasak voltak számomra, ráadásul a feleségem is arra biztatott, saját bandát alapítottam. Így indult a Sledgeback. Nagy terveim nem voltak, csak zenélni akartam és koncertezni. Ebből érdekes módon hónapok alatt aztán lemezszerződés lett, majd folyamatos turnézás Seattle és Los Angeles között. Valójában csak úsztam az árral, hagytam, hogy sodorjon.

A Sledgeback legutóbbi albuma 2016-ban jelent meg, hogy fogadták?

Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, amelyek számomra nemcsak zeneileg jelentettek sokat. Úgy érzem, ez a lemez egyértelműen mutatja, hogy most is ugyanolyan erősen kötődök Magyarországhoz, mint azelőtt bármikor. Mivel az album fele magyar, fele angol nyelvű, kicsit féltem attól, hogy nem tudom úgy visszaadni a magyar embertársaim életérzéseit. Szerencsére rosszul gondoltam, a barátaim szerint a dalok nagyon is aktuálisak otthon. Ezek a visszajelzések nekem személyesen nagyon fontosak, megerősítenek abban, hogy az a közel két évtized, amit az USA-ban töltöttem, nem törölt ki semmit abból, amit a szülőhazám a lelkembe tetovált 1975 és 1999 között. Persze mindig akad beszólás, de nem zavar, nem is igazán lehet velük mit kezdeni sok esetben.

Sok nagy bandával zenélhettél együtt (The Offspring például). Hogy élted meg ezeket a hihetetlen helyzeteket?

Az az igazság, mire eljutottam arra pontra, hogy ilyen helyzetekbe kerüljek, már nem tűnt annyira hihetetlennek a dolog. Inkább csak jó volt pár szót váltani olyan zenészekkel, akiket gyermekkoromban és ma is nagyon nagyra tartok. Az idők folyamán aztán jó pár öregebb és ismert zenésszel kerültem közeli haverságba, ezért mára már nem tűnik ez akkora kuriózumnak. Ami a legfontosabb, hogy az ilyen találkozások mindig rádöbbentettek arra, mennyire normálisak és barátságosak a sokak által csodált zenészek, művészek. Erre számtalan példát tudnék felhozni, az MXPX énekesétől (Mike Herrera), Dave Brockie-n (GWAR) át, egészen Ben Shepherdig a Soundgardenből.

Figyelemmel kíséred a magyar zenei életet?

Amennyire tudom, persze. Sok jó zenekart látok és nagyon sok a tehetséges zenész. A baj csak az, hogy nem kapnak teret, amivel a magyar kultúra szerintem sokat veszít hosszú tavon. Nem azt mondom, hogy állandóan támogatni kell mindenkit, mert egy idő után minden művésznek meg kell állnia a saját lábán, de úgy látom, kevés a lehetőség. Csak a kommersz megy, ami nem is zavarna engem, ha lenne támogatottsága a komolyzenének, jazznek, rockabillynek és az alternatív zenei vonulatoknak. Mivel azonban erre nincs pénz, sajnos kevés az esély rá, hogy ezek a vonalak megerősödjenek. Sokszor egyáltalán nem is adódik rá a lehetőség, ez a katasztrofális az egészben. A magyar zenék közül főleg rockot hallgatok, olyan bandákat, akikkel az utóbbi időben volt dolgom. Az egyik ilyen a Tankcsapda, akikkel felléptünk párszor Hollywoodban és San Franciscóban. Azt gondolom, ők szörnyen keményen megdolgoztak a sikerükért. A másik, akik ugyancsak messzire jutottak és szerintem jó, amit csinálnak, az a Silver Shine.

Ha választhatnál egy koncertet, amit megnézhetnél élőben, kinek a bulijára mennél el?

Egy jó kis Ramones a CBGB klubban. Az klasszikus lehetne.

Március 11-én a Dürerben lesz egy punk buli, ahol fellépsz te is a C.A.F.B.-vel. Ez csak egy egyszeri összeállás, vagy esetleg van valami terv? Sokan örülnénk egy C.A.F.B. albumnak.

Végül is ez már a harmadik koncertünk így együtt 2015 óta. Az utóbbi években egyre többször szóba került, hogy elkezdjük a bandát újra az 1999-es felállás alapjain. Jelen pillanatban négyen vagyunk ebben a formában: Urbán Laca dobol, Süti újra a basszusgitáron van és Mogyi gitározik mellettem. Mindannyiunknak van zenekara a C.A.F.B.-n kívül: Laca a “Ramonez” nevű csapatban, Süti és Mogyi a C.A.F.B. dalait akusztikusan előadó “Cuki presszó” nevű formációban játszik, én pedig a Sledgeback-kel töltöm az időmet. Amikor együtt vagyunk, stúdiózunk és koncertezünk, amikor nem, akkor mindenki a projektjeivel foglalkozik. Az biztos, hogy jóval több közös fellépésünk lesz, mivel a 2017-es EP anyagunkat hamarosan egy teljesen új nagylemez követi majd, amelynek munkálatai most is folynak. Ez lesz az első hivatalos C.A.F.B. nagylemez 2004 óta, amelyen ebben a klasszikus, 1996-os felállásban együtt dolgozunk. Egyébként pontosan 20 éve jött ki a “Zanza” című albumunk, így kerek évfordulóra érkezik majd a vadiúj nagylemez.

Ha hazamész és zenét akarsz hallgatni, milyen lemezt teszel fel? Mondjuk, ha nyugalomra vágysz?

Az utóbbi időben túl sok időt töltöttem stúdióban az új C.A.F.B. és Sledgeback anyagokkal, úgyhogy, ha lehet, általában mindent lekapcsolok. Ettől függetlenül a punk zenén kívül sok jazzt hallgatok.

Mire vagy a legbüszkébb?

Lehet, hogy a büszkeség rossz szó, de ha már kérdezed, talán azt mondanám, arra, hogy az tudtam maradni mindvégig, aki voltam. Nem adtam fel semmit, még akkor sem, ha lehetetlennek tűnt a küldetés. Ez persze sokszor hátrányba hozott, de nem alkudtam meg és nem fordultam vissza. Nem is fogok.  

Szakácsi Greg

Boldog ember vagy?

Igen. Elsősorban azért, mert szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan nagyszerű családom van, akik mindig mögém álltak, még akkor is, ha nehéz volt nekik. A barátaim és a zenésztársaim ugyancsak jóban-rosszban mellettem voltak, ami vitathatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy beteljesülhessenek olyan dolgok az életemben, amelyekről gyerekként álmodoztam. Én a boldogságot élményekben és tapasztalatokban mérem. Szerintem ezek a fontos dolgok. Szóval úgy vagyok boldog, ahogy vagyok. Minden, ami történt, meg kellett, hogy történjen. A békási lakóteleptől a Hawaii-szigetekig.

Mik a tervek 2017-re? Mint Sledgeback körül, mint Szakácsi Gábor körül? 

Az új C.A.F.B. anyagok a legfontosabbak most. Ezenkívül vannak más tervek is persze, de azokról még nem tudnék konkrétumokat mondani.

Szakácsi Gáborral nekem is van egy személyes élményem, ami megmutatja, mennyire nem változott az évek során. Hiába a sikerek, az amerikai álom, a sok híres zenész és zenekar. Tavasszal összefutottam vele egy Silver Shine koncerten, ahol váltottunk pár szót. Ott ismertem meg őt személyesen, majd pár hónapra rá, amikor utaztam Amerikába, írt nekem, hogy látja, kint vagyok, ha Seattle felé járok, akkor nagyon örülne ha meglátogatnám, biztosít szállást, semmire ne legyen gondom. Addig maradok, amíg akarok. Ez a gesztus meghatott, nem azért, mert szállást ad, hanem mert ember maradt, és 18 évnyi amerikai élet után sem felejtette el, honnan jött és nem lett amerikai akcentusa sem. Egy békásmegyeri punk maradt, aki megjárta lelke legmélyét, ahonnan fel is állt, és tanulva a múltjából, már másokon segít inkább. Több ilyen egyéniséget a világnak!

Kösz, Greg, hamarosan érkezem Seattle-be, de előtte még a Dürerben lesz egy nagy C.A.F.B. bál. Ott találkozunk!

Fotó: Keith Johnson

A szerzőről

Fesztiválzabáló és léggitár gyilkos vagyok. A rockzene nekem az, ami a régészeknek Attila sírja. Keresem és kutatom. Az más kérdés, hogy én tudom, hol temették el Attilát, de eddig senki nem kérdezett meg róla. Ahogy én sem kérdeztem meg egy régészt sem, hogy miért kell elbutulnia a mainstream zenének. Előszeretettel ragadnak el az érzelmek, és olykor utolér a nosztalgia, amikor még nem vettünk fel telefonnal koncertet, hanem helyette idegenekkel pogóztunk. Ahogy még most is, mert régi vágású gyerek vagyok. Sör és Rock and Roll!

Szólj hozzá!