Minden nagyon jól indul: Téglás Zoli nem tudja (honnan tudná), hogy leálltam a piálással, hát sörrel kínál; én meg ugyan sejtettem, hogy nem iszik, de csak sikerült tokaji aszút hoznom neki ajándékba. Szóval egy benső, skizoid sikoly után vizet kérek azon az estén, amikor az egyik legnagyobb punk-rock ikonnal ülhetek le beszélgetni az Ignite turnébuszában, nem sokkal azelőtt, hogy színpadra szabadulnának a székesfehérvári Fezen Klubban.

A main kívül holnap is lesz egy koncertetek, Debrecenben. Tervezed, hogy a közeljövőben több időt töltesz itthon, és a zenekarral is többször látogattok majd haza?

Hogyne, nem véletlenül szól ide a lakcímkártyám is: itt lakom! Csak az tart távol, hogy sokat turnézunk.

A sok utazás mellett azért tíz év után kijött egy új lemez (A War Against You) is az idén – miért vártatok vele ilyen sokáig?

Főleg azért, mert amikor beléptem a Pennywise-ba, ott rengeteget dolgoztunk az All Or Nothing című lemezen, amivel aztán sokáig turnéztunk is, ezzel pedig elment jó három-négy év.

Mostantól számíthatunk arra, hogy gyakrabban jelentkeztek új anyaggal?

Hogyne, dolgozunk a következő albumon, egy dalt már meg is írtunk rá…

Amit talán lesz is szerencsénk hallani ma este…?

Azt azért még nem, nincs olyan állapotban! És hát az A War Against You is elég friss, nem kapkodunk.

A lemez hozzátok és a műfajhoz méltóan erősen politizáló, gondolatébresztő is lett, így adja magát a kérdés: mit jelent az amerikai elnökválasztás eredménye a punk-rock színtér számára?

Na, a punk-rock szcénának biztosan jót tesz, mert nyilván erősíteni fogja az összefogást… De azért hihetetlen, hogy ez az idióta (vö. Donald J. Trump) nyerte meg a választást! (A rendkívül barátságos, de eddig kissé szűkszavú Zoli mintha kezdene belelendülni.) Hiába szerzett Hillary Clinton kétmillió szavazattal többet, az elektori rendszer miatt ez semmit sem számított. Persze, már ott baj volt, hogy Bernie Sanders nem nyerhette meg a (demokrata párti) jelöltállítási versenyt. Pedig az amerikai átlag érezte, hogy ő jó ember és szereti az országot, de a szintén idióta Clinton elvitte előle a jelöltséget – onnantól pedig tudtam, hogy biztosan Trump fog nyerni…

A prominens punk/hardcore bandák mind hasonlóan vélekednek?

Nem. Sok olyan hardcore zenekart ismerek, akik Trumpot támogatták – de neveket nem mondok, csak hidd el nekem, sokan voltak, akik rá szavaztak, és ez baszott durva. Tudod, én támogattam Obamát, és nem látok színeket. Sárga, barna, lila – nekem mindegy, azt nézem, hogy valaki jó ember-e. Az ifjabb Bush nyolc éven át szétbombázta a világot, össze-vissza hazudozott és kiirtott kétmillió irakit csak azért, hogy a Dick Cheney még több pénzt keressen. De azt is meg kell érteni, hogy az amerikaiak konzervatívabb emberek, és azt kellett látniuk, hogy például nagyon elkezdték nyomni ezt a meleg-dolgot, amit alaposabban át kellene gondolni. Amikor például nézem a tévét a kis unokaöcsémmel, és ő megkérdezi, hogy az a két csaj miért smárol a Disney Channel gyerekműsorában, akkor mégis mit mondjak? Aztán ott volt az is, amikor a színeiket rávetítették a Fehér Házra, ilyesmik. Az amerikaiakat ez megijesztette, és erre épülhetett rá az a duma, hogy félni kell a feketéktől, a mexikóiaktól, az araboktól is… de ha még ez sem lett volna elég, jött a Hillary Clinton, aki mindenki számára rosszabb, mint Sanders. Mindenki retteg, hogy „jaj, nincs munkahely, nincs rá pénz”. Azért nincs pénz munkahelyekre, mert dollárbilliókat baszunk el arra, hogy háborúzzunk.

Világos. Mit… (esélytelen félbeszakítani)

Nézd, az amerikai átlagember elég buta. Hidd el, sokan nemcsak azt nem tudják, hogy hol van Irak vagy Magyarország a térképen, hanem még Amerikát sem találják meg rajta. Egyszerűen nem járnak a világban, nem tanulnak nyelveket, nem tudsz velük értelmesen beszélgetni. Olyan jó volt leülni ezzel a magyar zenekarral (Paddy & The Rats), beszélhettünk egy csomó dologról, politikáról, zenéről, magyarságról, rasszizmusról, mindenről. Egy tipikus amerikaival tudod miről lehet beszélgetni? Olyan hülyeségekről, mint hogy „hé, megyünk bulizni?”, vagy hogy hidegen jobb-e a pizza vagy melegen. Nem csoda, hogy ezek az emberek benyelték ezt a sok szart a médiától. A Facebookról tájékozódnak, amin keresztül amúgy a Mark Zuckerberg eladja az összes adatukat a titkosszolgálatnak, plusz még a Putyinék is ugyanoda tolták be nekik a rengeteg hülyeséget – ez lett a vége. A buta embereket könnyebb irányítani, mint a birkákat.

Zoli, amennyire én tudom, te vagy az egyetlen igazán híres magyar az amerikai punk-rockban, és mindig büszkén vállalod a magyarságodat…

Amikor ’98-ban Japánban adtuk elő az A csitári hegyek alatt-ot, az ottani rajongók közt voltak, akik tudták a magyar szöveget és velem együtt énekelték, magyar zászlókkal jöttek a koncertre. A japánok mondjuk nagyon szeretik a magyarokat, sőt, a magyar nyelvet is, de én mindig, mindenhol próbálom felhívni a figyelmet a magyarságra. De nem csak a magyarságról van szó: tegnap voltunk például Lengyelországban – ők is sokat szenvedtek a komcsik meg a nácik alatt, a média mégis a mai napig próbálja lenyomni őket, hogy szarok vagytok, ha büszkék mertek lenni a lengyelségetekre. Én pedig imádom a lengyeleket, rokonnak, unokatestvérnek tartom őket. De Szlovéniát is szeretem, és miért ne lenne büszke egy szlovén a saját hazájára? Ugyanígy érzek Magyarország kapcsán is, ez nem jobb- vagy baloldaliság kérdése: mindenki legyen büszke arra, hogy magyar. Úgy utálom, amikor egy magyar szégyelli a saját származását, szinte hányingerem van tőle. Én nem beszélek tökéletesen magyarul, de olyanokat tapasztalok klubokban, koncerteken és legfőképp Budapesten, hogy sokan például idegen nevet adnak maguknak. Volt, aki úgy mutatkozott be nekem, hogy „Mike vagyok”. Mondom, nem Misi inkább? Azt mondja nem, mert amúgy Laci. Hát mi a fasz van?

Zárásként: tervezed, hogy a jövőben is szerepeljen egy-két magyar dal az Ignite-lemezeken?

Mindenképpen.

És ezt értékelik Amerikában?

Szeretik! Vannak kubai, latin zenekarok spanyol szövegekkel, imádják őket, vagy ott a System Of A Down, akik örmény zenét is játszanak, néha még örményül is énekelnek. Ott legalább tisztelik, ha valaki ápolja a saját hagyományait.

A fehérvári koncertet persze végig is néztük, arról is hamarosan beszámolunk.

A szerzőről

Írt már napilapnak, folyóiratnak, zenei portálnak… most meg itt van. Pedig rádiózik. Imádja a beékelést – attól ugyanis műveltebbnek képzeli magát– és a zárójelet (mert nem tudja, hogy mikor melyiket kéne használnia), no meg az indokolatlanul kirakott pontosvesszőt; aminél csak a kettőspontot szereti jobban: meggyőződése, hogy harminc szó alatt nincs mondat.

Szólj hozzá!